Magamat, nem hagyom!
Mond csak édes kísértésem, miért jössz te utánam?
Miért nem hagysz egyedül életem forgatagában?
Ha egy kicsit is jobban vagyok, rögtön nyomomba szegődsz
Mint ha megéreznéd, ilyenkor folyton előkerülsz
Drága kísértésem, víz a porba, mely felkavar
Olyan vagy számomra, mint leszokónak az ital
Szeretem, ha velem vagy, imádok veled lenni
A valótlannal, nem pedig a valóságban élni
Szerelmem, kísértés! Most így szólok hozzád: felébredtem
Általad szőtt álmokból a valóságba törtem
Nincs hatalmad többé, habár egykor a tiéd voltam
Most már két lábbal álok a valóság tengerében, hajómban
Hánykolódó ladikom az élet erre-arra veti
Általam épített csónakocska, ezt könnyen kiheveri
S talán egy másik hajóval össze is építkezik egyszer
Nem te leszel a szög, soha többé nem élek kísértéssel!
Távolból nézlek, s féltelek ugyan
Azonban a kísértésnek egy sorsa van
Előbb utóbb mindenki megszabadul tőle
Rossz látni, hogy folyamatosan váltanak, jobbra, többre
Vigyázz magadra, az élet neked nehéz sorsot szánt, kísértésem
Attól tartok többé nem fog elérni féltésem
Utunk ketté válik, te erre én arra
Kísértés az élet, s bár nem jó, én szerettelek, te marha!
2011. 03. 12
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
naon klassz vers, így tovább!! :)