Mikor megérkeztünk Edelény városába, még nem sejtettük, hogy pontosan mi is vár ránk. Öten indultunk útnak, a családom és én. A városba érkezve, leparkoltunk s arrafelé sétáltunk amerre a szervezet, akivel a kapcsolatot tartottuk utasított minket. Ám őket nem találtuk meg, mivel a hidat ahova az eligazítást ígérték, addigra már maga alá mosta a víz. A város közepén voltunk, nekem amolyan fő utcának tűnt, mivel tele volt boltokkal és fontos intézményekkel.Szörnyű volt látni, amint az emberek próbálnak bejutni víz alá került házaikhoz. Egy hatalmas traktor érkezett, melyre egy rendőr kíséretével, felszállt a tömeg egy része és a traktor markoló részében állva, beljebb mehettek a már teljesen víz alá került város utcáin, házaik felé. Habár a kapcsolatot nem tudtuk újra felvenni azzal a szervezettel, akik miatt ide jöttünk, mégis megpillantottunk egy regisztrációs pultot, amit a falubeliek állítottak fel. Oda regisztráltattuk be magunkat mi is. Ők pedig elirányítottak minket a polgármesteri hivatalba.Útközben halkan beszélgettünk, majd egy kicsit megdöbbentem, mikor megpillantottuk a polgármesteri hivatalt, előtte pedig több ezer homokzsákot. Volt, amelyik már szállításra készen állt, volt, amelyiket éppen töltötték meg a katonák és dobálták fel a teherautóra, ami tovább vitte.

A polgármesteri hivatalban a véletlen folytán kaptunk magunk mellé egy helyi férfit, aki lekísért minket a belvíz által elöntött utcák egyikéhez. Mint azt tapasztalhattuk a teherautó ide is hordta a zsákokat, majd innen nekünk egy traktorra kellett felpakolni, ami tovább vitte a gát felé a már teljesen elöntött utcákon, mivel azok már járhatatlanok voltak. A víz által beborított utakon csak traktorral illetve csónakkal lehetett közlekedni. Azt hiszem a víz derékig ért.Pár körben segítettünk felpakolni az érkező traktorra a homokzsákokat, de mivel itt túl soknak bizonyultak az emberek, ezért hamar átvezényeltek minket ismét. Méghozzá a túloldalra, oda ahova a traktor a zsákokat szállította.Ekkor kerültünk először igazán oda, ahol szükség volt ránk. Hamar a gáton találtuk magunkat, homokzsákokon egyensúlyozva. A traktorról egy erős férfi pakolta le a zsákokat, mi pedig becsatlakoztunk a sorba és kézből kézbe adtuk a nehéz csomagokat. Távolról nem is tűntek ennyire súlyosnak, s az első nagyobb kör után azt hittem, nem bírom tovább. Azonban tudtam, hogy nem adhatom fel

és bármennyire is nehéz, tűrnöm kell, hisz ezért jöttem ide. Segíteni. Így „a muszáj, nagy Úr” alapon folytattam tovább. Miközben az emberek a zsákokat adták kézről kézre, két hatalmas szivattyú szivattyúzta a vizet a falu felöli oldalról a hátunk mögé a pusztaságba. Nem volt megállás, a zsákok egyre csak érkeztek, s már két traktor is feltűnt a színen. Egy kicsit elszörnyedtem, hogy még annyi időm sem lesz pihenni, mint ami addig volt, míg a traktor fordult egyet a zsákokért. Két új ember érkezett egy nálam picit idősebb fiatal lány és az édesanyja, azt hiszem.Hoztak vizet, amit tovább kellett adni, a nap tűzött az emberek pedig szomjasak voltak. Én is így jutottam egy kis vízhez, mi igencsak jól esett. Bár nemrég érkeztünk, teljesen kivert már a verejték. A két új jövevény is beállt mellénk, mi pedig egy kicsit arrébb araszolhattunk. Én pont a szivattyú mellé kerültem, amin át kellett emelni a zsákot. Nagyon nehéz volt, de szerencsémre pont az unoka bátyám állt a szivattyú túloldalán, aki lévén, hogy erősebb nálam, könnyedén át tudta venni a zsákot. Egyszer azonban a zsák nehezebbnek bizonyult mint, hogy én elbírtam volna. Így majdnem lejtettem, de unokatestvérem még idejében elkapta, ám mivel a zsák bele ért a szivattyú által hatalmas sugárban sugárzott vízébe az, az arcomba csapott. A mellettem lévő lány picit felnevetett és én is elmosolyodtam, de nem volt megállás. Ez a nevetés, nem gúnyos volt. Még csak, hogy nem is lesajnáló, inkább, bármennyire is morbidan hangzik, de vidám. Amolyan már nem lehet rosszabb, hát hozzuk ki belőle a legjobbat típusú. Tényleg vicces volt, bár a víz iszonyatosan hideg.Később tovább araszolgattunk, mivel újabb emberek érkeztek. Én helyet cserélve pár emberrel, bekerültem édesanyám és keresztanyám mellé, s onnan folytattam tovább a munkát. Unokanővérem és a lány, akivel közösen nevettünk, egymás mellé kerültek és hamar megtalálták a közös hangot. Az unokanővérem aerobic oktató, s mint kiderült a lány pedig versenyszerűen aerobicozik. Ő is itt lakik, éppen abban az utcában amit már teljesen elöntött a víz, s amit mi védtünk a gáttal. Tehát itt a falu szélén.

Habár a két lány, együtt alig tudott felemelni egy zsákot, mégis derekasan küzdöttek, s ennek ellenére végig beszélgettek. Mikor a zsákokat, amiket éppen hozott a traktor már mind tovább adtuk, s volt egy kis szusszanásnyi időnk, én az előttem lévő falut figyeltem. A víz szintjét talán a legjobban az a valamikori kert mutathatta, hol a hatalmas nagy fának a lombkoronájáig ért a víz. Borzalmas látvány volt. Kicsit távolabb, pár házzal arrébb egy kutya ugatott fel bánatosan, ki oda volt láncolva a ház oldalához. Azt hiszem egy magasított terasz, esetleg valamikori ketrece tetején állhatott. A kutya többször is elvonta a figyelmem, de megkönnyebbülés volt számomra, mikor gazdája néha ki „úszott?” hozzá és váltott vele pár barátságos szót.A nap tűzött és innivalót is régen kaptunk már, én pedig rosszul lettem. Édesanyám javaslatára unokabátyámmal kimentünk a gátról a kocsihoz, hogy egyek valamit és hozzak be egy kalapot magamnak a napszúrás ellen. Így indultunk ki unokatestvéremmel. A kocsi a falu másik felében volt, így gyalog kellett visszamennünk.Útközben betévedtünk egy boltba, ahol sajnos nem lehetett bankkártyával fizetni, pedig unokabátyámnál nem volt készpénz. A boltos nő végig nézett rajtunk, majd megkérdezte, hogy a gátról jövünk-e. Azt válaszoltuk igen. Mivel éppen pár vendéggel kellett foglalkoznia, azt mondta, várjunk egy pillanatot. Éreztem, hogy akkor is adni fog nekünk innivalót, ha nem tudunk fizetni, de ekkor eszembe jutott, hogy nálam van egy kis pénz, így végül vettünk magunknak. Kérdezte, hogy honnan jöttünk, mivel nem tűnünk ide valósiaknak, válaszoltunk, hogy Pestről. Erre hatalmas szemekkel ránk nézett és valami hihetetlen csodálattal a hangjában kiáltott át a bolt másik felébe egy másik eladónak, hogy „hallod ezt? Pestről érkeztek, ilyen messziről, hogy segítsenek nekünk!” Majd ránk nézett. „Az ég áldjon meg titeket, hogy segítetek!” Ehhez hasonló kifejezéseket még több falubelitől is hallottunk, akik megtudták, hogy ilyen messziről jöttünk.Azt hiszem, nekik azt látni, hogy vannak, akik ilyen messziről érkeztek és segítenek nekik, nagyon jó érzéssel tölthette el őket, amolyan van még remény érzéssel. Nem igazán válaszoltunk, erre nem is lehet mit, én csak mosolyogtam és elindultunk kifelé. Ám még mielőtt kiléphettünk volna a bolt ajtaján utánunk szólt, hogy vigyünk le üdítőt a gátra, ingyen küldi és így legalább nem kell neki fordulnia. Mondtuk, hogy rendben, csak előbb elmegyünk a kocsiért. Így történt, hogy miután kocsival visszajöttünk, kaptunk két csomag vizet és két csomag valamilyen másik üdítőt.Elhajtottunk a kocsival a bolttól, majd leparkoltunk egy biztonságosnak vélt helyen. Ettünk, főleg nekem kellett az energia, jobban is lettem tőle hamar. Aztán egy pici törölközőt bevizeztünk, mivel kalapot nem találtunk, azt raktam a nyakamba. Az üdítőket éppen megpróbáltuk valahogy levinni, mikor egy hölgy oda jött, hogy segítsen.

Meglepődtem, de utána hamar eszembe jutott, hogy most itt mindenki összefog és ott segít, ahol tud. Jó érzés volt, nagyon. Így értünk vissza a gáthoz, ahol letettük az innivalót és vissza „kéredzkedtünk” az emberek között a homokzsákokon a többiekhez. A zsákok pedig újra jöttek, mentek. Mikor pedig pihenhettünk, furcsa kontrasztot pillantottam meg magam előtt. Ahogy a víz beborította a földet, a víztükörben teljesen tisztán látszódtak, mind a házak, mind a felhők. Furcsa látvány volt a földön tükröződve látni az eget. Elgondolkoztatott… A víznek is két oldala lehet. Egy életet adó és egy pusztító. Jelenleg mi csak a pusztítás részét élhettük meg, ám ha bele gondolunk, miközben a nap tűzött és mi szinte már kiszáradva ott álltunk és kaptunk egy újabb palack vizet, mégis csak megéltük az életet adó részét is.

Még jó pár zsákot adogattunk tovább, mikor bejelentették, hogy lehet ebédelni, annak aki akar. Abban az iskolában, vagy könyvtárban, ahol egyébként a falubelieket elszállásolták, ott osztottak most ételt. Mi úgy döntöttünk felmegyünk, mivel ekkor már körülbelül négy-öt órája állhattunk a gáton. Fent le lehetett ülni és kihozták nekünk műanyag tálakban az ebédet, még süteményt is kaptunk, aki kért annak pedig kávét vagy teát is adtak. Én elindultam megkeresni a mosdót, hogy jó alaposan kezet moshassak, meg arcot, sőt ha itt tartunk már, akkor alkart is, mivel mindenem mocskos volt. A zsákokat sokszor, ha nem bírtam teljesen megemelni, magamhoz szorítva, vagy a térdemmel rásegítve tudtam csak tovább adni. A vizes homokos zsák pedig erősen ontja magából a koszt. A mosdóban hallottam amint anyukám beszélget, egy nővel. Amíg én kezet mostam, a nő felhívta a lányát, hogy mit szólna hozzá, ha ők is kimennének a gátra. Elmesélte neki, hogy mi milyen messziről érkeztünk és, hogy talán ők is tudnának segédkezni a folyó megállításában. A nő így távoldott el tőlünk, mi pedig anyával egymásra mosolyodtunk, majd ő elment felhívni a mamámékat, hogy minden rendben van. Én pedig még a mosdóra vártam. Mikor a mosdó ajtaja lassan kinyílt, egy idős, ősz hajú néni lépett ki rajta. Hatalmas szemüveget viselt, mely miatt szemei akkorának tűntek, akár egy dió. Mikor nagy barna szemeit rám emelte és elmosolyodotthirtelen átéreztem, hány ember sorsa függ még attól, hogy mi milyen keményen dolgozunk ott a gáton és, hogy sikerül-e megállítanunk azt a fránya folyót, amely kiöntött. Ekkor értettem meg azt is, hogy a helybeliek miért néznek ennyire hálásan ránk.

Ezek után visszaindultunk a gátra. Az utat halkan beszélgetve tettük meg. Miközben a homokzsákokon haladtunk előre én a vizet figyeltem és gondolkoztam. Aztán megpillantottam egy kis gőtét, aki éppen a homokzsákokra felkapaszkodva leste a környezetét. Ekkor megértettem azt is, hogy habár több száz ember élete megy tönkre pár nap alatt, több száz élőlénynek ugyanakkor életet is ad ez az emberek számára megtörténő katasztrófa. Tudom, ilyenkor senki nem gondol az állatokra, és valószínűleg, ha az én otthonom is éppen víz alá kerülne, nem arra gondolnék, hogy mennyi állat számára ad lehetőséget a megáradt folyó. Azonban figyelmem így mégis ráterelődhetett az állatokra is. A kis gőte hamar eltűnt, ám az emlékezetemben ott maradt. Mint ahogy az a több tucat béka és ebihal is, amit láttam. Egyszer egy siklót is sikerült megpillantanom, na az egy igazán nemes és nagy példány volt. Néhány csigával is találkoztam, szám szerint kettővel. Az egyik a zsákon kapaszkodott a másikat a vízből halásztam ki. Ám utóbbi, azt hiszem már akkor halott volt, reménykedve tettem egy biztonságosnak vélt zsákra. Több bogár is az utamba került s egyszer még egy gólyát is láttam. Az apró élővilágtól eltekintve, azonban nem sok jót hozott az áradás.Vagy mégis? Hiszen ha azt nézzük, hogy mekkora volt az összetartás és hangulat a gáton, akkor igenis hozott jót is! Mert bizony bármennyire is irreálisan hangzik, de a gáton jó volt a hangulat. Az emberek még a kialakult helyzet ellenére is beszélgettek, sőt viccelődtek s ércelődtek is. Mivel mi csak a zsákokat adogattuk, a zsákokat a „hosszú nadrágosok” építették be a gátba. Ők voltak azok a tűzoltók és helyi férfiak, akik overált viselve a vízben álltak és a kapott zsákokat rakták le. Többnyire ők irányítottak, így ők adták ki a parancsot, hogy az egész sor induljon meg balra, vagy vissza a kiindulási ponthoz, mert most arra az oldalra fognak érkezni a zsákok. Ekkor néhányan bekiáltottak. „ A tizenhatosig!” „ Az Unikreditbe!” Erre a hangulat egy csapásra megnőtt és többen, köztük én is, akik ismerik ezt a reklámot a tv-ből, felnevettünk. A helyzet tényleg hasonló volt. Mikor a gát túloldaláról kellett az információnak eljutni a másik oldalra, láncszerűen elkezdődtek a kiabálások. Ha valakinek küldeni kellett valamit, egymásnak adogatva történt meg. Például, egy lány tőlem ballra sebtapaszt kért, így én tovább adtam jobbra az információt, a mellettem lévő pedig az ő mellette lévőnek és így tovább. Később a sebtapasz kézről kézre érkezett vissza és jutott el a

lányhoz. Fantasztikus érzés volt, ahogy az emberek így összefogtak. Olyan volt, mintha a gáton mindenki eggyé vált volna. Egyek vagyunk… csak kár, hogy egy ilyen katasztrófa helyzet kell ahhoz, hogy erre rádöbbenjünk. A friss vizet a vége felé már csónakkal biztosították a gáton dolgozó embereknek. Sőt, sokak örömére még kávét és teát is osztogattak. A vöröskereszttől, a civilektől és a hosszú nadrágosoktól is voltak, akik a csónakot kísérték. A zsákok éppen ekkor valami miatt nem érkeztek, így akik tehették, leültek pihenni, hiszen nagyon nehéz fizikai munka volt és amikor csak lehetett, kihasználtuk, hogy pihenhetünk. Sajnos a víz szintje úgy nőtt,

ahogy mi a gátat építettük, így bár nem nagyon látszódott eredmény, minket csak a remény és tudat éltetett, hogy akkor is van értelme, ha jelenleg látható eredménye még nincs. Nem adhattuk fel. Semmi fékeképpen sem. Mögöttünk a víz hatalmas területet foglalt el. Voltak, ahol csak a villany oszlopok látszottak ki. A tudat, hogy nem mesze tőlünk, fölöttünk megy a villany, miközben mi a gáton dolgozunk vizesen, talán egy kicsit nyugtalanító volt. Hiszen ha a vezeték valamilyen véletlen folytán bele került volna a vízbe, az bizony sokak életét vette volna el. Ám én hiszem, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog. Aminek nem, az pedig nem fog. Így végül nyugodtan dolgoztam tovább és koncentráltam a feladatomra. Ott állni a gáton furcsa érzés volt. Egyrészt látni, hogy előttem mögöttem víz van, kicsit elveszetté tett. A gát volt az egyetlen kapocs. Ha előre néztem, a házakat láttam , amiket ellepett a víz, ha a hátam mögé néztem, hol a kerítések tetejét, hol a fák lombkoronáját. Félelmetes volt. Főleg mivel előttem körülbelül egy, egy és fél méteres volt a víz, mögöttem pedig három, három és fél méteres mély. Néhányszor megcsúsztam, majdnem bele is estem, a zsákok többször kilendítettek az egyensúlyomból. Végül is sikerült megtartanom magam és megúsztam szárazon.  Az emberek egy idő után beszélgetni kezdtek. Így tudtuk meg mi is, hogy akik a gáton vannak, a többségük az elöntött utcák lakói. Ez megdöbbentett bennünket. Több szempontból is. Például, hol volt a falu többi lakosa? Miért csak azok vannak itt, akiknek a pusztulás fenyegeti a házukat? Mint később az is kiderült, míg a csata a gáton folyt, addig fosztogatások indultak meg a városban. S több házat is kipucoltak. Így a legtöbb ember otthon maradt védeni a tulajdonuk. Voltak, ahol az asszonyokat nem is hagyhatták egyedül a vandálok miatt.Ez is megdöbbentő volt. Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogyan tudja bárki is kihasználni ezt az alapjáraton katasztrofális helyzetet? Így is életek mentek tönkre, minden egyes percben, miért kell még megnehezíteni...? Mikor már nem bírtuk tovább és jócskán esteledett, úgy döntöttünk, abba kell hagynunk, így elindultunk fölfelé.A kocsiból magunkhoz markoltuk a tiszta ruhákat és bementünk oda, ahol az ebédidőt is töltöttük. Az ott segédkezők, nagyon rendesek voltak, kínálgattak minket étellel, teával, kávéval. Mi pedig örültünk neki. Én a mosdóba indultam, ahol édesanyám utasítására fertőtlenítőszerrel és szappannal is kezet kellett mosnom. Nagyon égetett, szégyen, nem szégyen de hangosan felkiáltottam, mikor a véres sebbe belement a tisztító anyag. Fájt, de sajnos, muszáj volt megtisztítani a baktériumoktól a kezem.Míg anyára vártam, a mosdóból ismét az-az öreg néni lépett ki, akivel már egyszer találkoztam. A szívem összefacsarodott és újra fellángolt bennem az érzés, hogy mi lesz a nénivel? Mi lesz az ideiglenesen itt lakókkal? Miközben pedig sétáltunk a folyosón vissza a többiekhez , láttam két férfit. Az egyik sántított és csak nagyon lassan tudott menni, a másik pedig támogatta őt, ikrek voltak. Valószínűleg ők is itt laktak. Még több emberrel is találkoztunk, s csak reménykedni tudtam, hogy újra tudják kezdeni majd. Miután átöltöztünk, leültünk megvacsorázni, ott ültünk a lépcsőn, mikor ugyanaz a nő jött velünk szembe, akivel ebédnél találkoztunk és a beszélgetésünk alapján úgy döntött, ő is lemegy a gátra családjával.Elmesélte, hogy négyen-öten gumicsizmát ragadva lementek és segítettek a zsákokat pakolni. Összemosolyogtunk a nővel és arra gondoltunk, hogy mekkora szerencse, hogy összefutottunk. Így nyolc szorgos kézzel több serénykedett a gáton. Az árvíz összehozza az embereket, összetartóvá teszi és megtanítja tisztelni s egyenrangúvá tenni a másikat. Egyek vagyunk. Nekem ezek a tapasztalatok jöttek le, még ha eléggé irracionálisan is hangzanak, hogy egy természeti katasztrófa jó oldalát elemzem éppen. Miután a vacsorát befejeztük, elindultunk vissza a kocsihoz, hogy haza mehessünk. Már az építmény kapujánál jártunk mikor utánunk kiáltott és futott az a nő, aki az ételt osztogatta. Megállt előttünk és azt mondta ne, hogy már így menjünk el, hiszen még meg sem köszönte, amit értük tettünk. Megköszönte és azt mondta, jó érzés tudni, hogy vannak még ilyen emberek is a földön. Nagyon zavarba ejtő volt. Mi csak annyit válaszoltunk, mi köszönjük, hogy ételt kaptunk. Majd elköszöntünk és mentünk tovább. A kocsi előtt még egyszer megállva visszanéztem Edelény azon részére, amit éppen láttam, és amit elöntött a víz. Habár hatalmas nagy terület volt, mégis csak elrebegtem egy imát érte, hogy sikerüljön megállítani a víz további pusztítását. Hét óra húsz perc volt, mikor elindultunk hazafelé. Mindannyian fáradtak és koszosak voltunk, másra sem vágytunk csak egy jó meleg ágyra és egy takaróra, ám ez a fájdalom és vágy semmi sem lehetett azokéhoz képest, akik az otthonukat vesztették el.

Súgó Még nincs hozzászólás.