Viola édesanyjával Judei-val érkezett meg nagyszülei házához. Esős nap volt és a kislány azt hitte anyukája hangulata a borús idő miatt borongós. Mikor megérkeztek, nagy vehemenciával vetette magát nagymamája karjai közé.

 - Szia mama, képzeld olyan gyönyörű pónit láttam tegnap a kirakatban! Meg is fogom írni a Jézuskának, hogy karácsonykor azt hozza, mert annyira tetszett. – lelkesedett.

 - Póni lovat csak a nagyon jó kislányok kapnak a Jézuskától karácsonyra Violám. – mosolygott rá a nagymama, majd pillantása lánya alakjára esett, s amint megpillantotta Judei arcát, rögtön tudta, hogy itt bizony valami nincs rendben.

 - Én nagyon jó kislány vagyok mama, hát tudod nem? – kérdezte kissé durcásan Viola majd összevonta maga előtt kicsi kezecskéit.

 - Akkor legyél olyan jó szívem és foglald el magad, míg anyu és a nagyi beszélget rendben? – próbált meg mosolyt erőltetni arcára Judei, majd két puszit nyomott lánya arcára.

 - Rendben anyu… - sóhajtotta a kicsi és elindult Kokival a nagyi kutyusával felfedező körútra a kertben.

 - Mi a baj Judei drágám? – kérdezte a nagymama kedvesen, mégis ügyelve arra, hogy ne legyen túl tolakodó. Ám mikor látta, hogy lánya szája megremeg úgy döntött, hagy egy kis időt neki, hogy összeszedje magát. – Tudod mit? Hozok egy csésze teát, addig helyezd magad kényelembe.

Judie leült édesanyja teraszán lévő hintaágyba és onnan figyelte, amint Viola Kokival játszik a kertben. Bár tegnap este esett az eső s a föld egy kicsit laza volt, Judie tudta, hogy lánya ilyenkor nagyon szeret a friss levegőn lenni. Így meg sem fordult a fejében, hogy esetleg megtiltsa neki, pedig az esély, hogy a kislány könnyen összekoszolhatja magát igencsak nagy volt. Ám Viola úgy tűnt most teljesen lefoglalta magát Kokival, aki hűséges kutya módján tűri, hogy a kislány jobbra-ballra húzgálja bundáját.

 - „Milyen jámbor egy állat vagy Koki…„– gondolkozott el Judei. – „Tényleg nagyon szeretheted az én kincsem, ha még ezeket is eltűröd tőle…”

Gondolat menetét egy gőzölgő teás bögre zavarta meg, amint eltakarta előle a kilátást. Kissé megrezzenve nézett fel anyukájára, aki éppen felé nyújtotta a teát.

 - Tessék, a kedvenced… almás-fahéjas. – mosolyodott el édesanyja.

Judie néhány percig csak figyelte a kezében lévő gőzölgő forró teát és azon gondolkozott tovább, hogy vajon mennyi ideig fogja még futni neki is arra, hogy ha vendég jön, azt megkínálhassa hasonló kedvességgel. Ha egyáltalán kitartanak odáig, hogy a házat nem veszítik el.

- Ki fognak rúgni anya… – suttogta maga elé üveges szemmel a nő. – Alig két hónapon belül nem lesz állásom… ma megkaptam a felmondási levelet.

A nagymama tekintete azonnal elszakadt kis unokája látványától és lányára siklott így nem tudta meg, hogy Viola mit nézegetett olyan nagy bőszen a földön.

 - Koki… én már annyiszor, de annyiszor elénekeltem a csigabigáknak, hogy Csiga-biga gyere ki ég a házad ideki… - kezdett el vidáman énekelni a kislány, majd mikor befejezte értetlenkedve nézett rá a kutyusra. – Viszont eddig egy csiga sem bújt ki teljesen még soha ha ezt énekeltem neki. Ez a csiga viszont… - bökött kis ujjával a meztelen csiga felé a gyermek. – kint van. Lehetséges, hogy valaki énekelt neki és mikor kijött, ellopta a házát? Ha én csiga lennék bizony én nem jönnék ki semmilyen énekszóra, ha utána elvinnék a házam…. Mond Koki… ki tehetett ekkora szörnyűséget szegény csiga-bigával? – kérdezte Viola miközben könnyek szöktek szemébe és elnézett édesanyja felé, aki azonban éppen nagyban bele volt merülve a nagymamájával folytatott beszélgetésbe, hát tőle most biztos nem kérhet egy csere csiga házat a kis csiguskának.

 - Anya én… nem tudom most mitévő legyek. Még egy ilyen jól fizető munkahelyet nem fogok találni, ha egyáltalán találok újat. Mi lesz így Violával, meg a házzal? – kérdezte kissé kétségbe esetten a máskor oly magabiztos nő.

 - Nem kell félni Judie-kám. Tudod, hogy apáddal mindenben segítünk neked. – válaszolta kedvesen a nagyi. – Egy percig sem kell aggódnod, van két hónapod, hogy találj új állást. A biztosításokból amiket kötöttél pedig még rá tudsz húzni minimum egy, talán kettő hónapot is. Nekünk is megvan a magunk félre tett pénze és ha ügyesek leszünk máris van fél éved, hogy eltudj valahol helyezkedni. Meglásd, találni fogsz magadnak pikk pakk új munkahelyet. – ölelte magához lányát Lídia.

Judie kissé megnyugodva lélegzett fel édesanyja karjaiban, miközben tekintetével az asztalon tovább gőzölgő teákat figyelte. A nagy ijedségben ezekre nem is gondolt. Amint megkapta a felmondási levelet és befejezte a munkáját, rögtön indult Violáért az óvodába és már itt is voltak Lídia mamánál.

- Nem kell aggódnod egy percig se, amíg család a család addig annak egy tagját sem érheti baj. Hidd el, mindenki segíteni fog és Viola még csak észre sem fogja venni a változásokat. Bármikor, ha szükség van rá, hogy vigyázzunk rá, szívesen bevállaljuk apáddal.

Judie hálásan nézett édesanyja szemébe.

 - Anya… nagyon köszönöm… ez most kellett, ahhoz, hogy egy kicsit összeszedjem magam… - Folytatta volna tovább is a fiatal nő, azonban lánya kiáltása megakadályozta ebben.

 - Anya… anya…! – sírt a kis Viola, ezzel a frászt hozva a teraszról felpattanó két felnőttre.

 - Mi történt kincsem? – kérdezte Judie, mikor oda ért a kislány mellé, aki kissé maszatos arccal nézett vissza anyukájára és nagymamájára, miközben a földön ült Koki mellett.

 - A csigabiga… anya… elvesztette a házát… és én kerestem neki egyet… mert szegénykének nincs és megpróbáltam bele tenni, de ő nem szeretne bele menni. Pedig kell neki egy ház… lehet nem az övét találtam meg… és hiányolja a sajátját… - szipogta a kicsi, miközben a két felnőtt felé nyújtotta kezecskéit. Bal kezében egy meggyötört meztelen csiga, míg jobb kezében egy kissé megrepedt nagy csigaház pihent.

 - Violám, drágám…. – mosolyodott el Lídia mama. – Annak a csiga-bigának nincs szüksége csigaházra. Tudod neki már kiskorától kezdve nincs háza és nem is hiányolja… - magyarázta kedvesen az idős hölgy.

 - Nincs… szüksége? – kérdezte értetlenkedve a kislány, könnyei már is elapadtak s most érdeklődve figyelte a felnőtteket.

 - Nincs bizony… ha azt szeretnéd, hogy jól érezze magát, tedd vissza a nedves fűbe és meglásd olyan boldog lesz tőle, mint az a csiga, akinek van háza. Egyébként is, ami nem megy, azt nem kell erőltetni… – mosolygott kedvesen anyukája.

Viola nagyokat pislogva figyelte a csigát, majd édesanyját, aztán boldog mosollyal az arcán rohant egy kicsit arrébb és tette le kezéből a megszeppent csigát. Visszanézett a nagyok felé, majd a csigaházat a csiga mellé helyezve közelebb hajolt hozzá.

 - Azért ide teszem, hogy-ha esetleg mégis szükséged lenne rá, tudd hol keresd csigácska… - suttogta halkan a kislány komiszul vigyorogva és sietett vissza a többiekhez.

 - Gyere Violám, főztem finom friss meleg teát. Igyál meg egy pohárkával, amíg mi tovább beszélgetünk anyuval, rendben?

Viola csak bólogatott, majd Kokival visszafutott a teraszig és eltűnt a házban.

 - Anya… én… - futott neki másodszor is a hálálkodásnak Judie, azonban édesanyja, csak rátette mutató ujját a szájára és magához ölelte.

 - Édesem… nem kell semmit mondanod, teljesen természetes, hogy bajban számíthatsz a családodra. Érted? – suttogta halkan a nagyi, majd elengedve lányát ő is elindult a ház felé ám ő kicsit lassabban, mint előtte unokája és kutyája tette.

Judie pár percig még állt a kert végében, majd rátekintett a csigára, aki már el is tűnt a sűrű fűben. Majd tekintete visszavándorolt a ház és édesanyja alakja felé. Ő is elindult, friss könnyekkel a szemében. Ezek azonban már korántsem voltak olyan szomorkásak, mint amelyekkel érkezett. Anyukája mellé érve átkarolta őt és úgy folytatták az utat vissza a házba. Miközben Judie, hagyta, had folyjon le hálától és szeretettől telítődött könnye arcán.

 

2009. Agusztus 24 By: Mikoto

Súgó Még nincs hozzászólás.