Megjegyzés a történet elejéhez: Ezt a novellámat egy iskolai pályázatra írtam, a "A szeretet jelentősége (vigyázzunk egymásra)" kategóriában. :)
A huszonhatos busz
Hűvös, csípős, hideg idő köszöntött Budapest városára aznap, mikor Tünde felszállt a huszonhatos buszra, mely egészen az iskolájáig vitte őt. Külső ránézésre semmi különös nem látszódott rajta, félhosszú ápolt, barna haja volt, ugyancsak barna szemekkel. Fekete kabátja jóval hosszabb volt a megszokottnál s fekete térdig érő csizmát viselt. Egyedüli furcsaságként mélyzöld táskáját lehetne kiemelni az ugyancsak zöld színű sállal, ami nyakára fonódva védte őt a hideg széltől.
A buszon nem voltak sokan, kellemesen helyet lehetett volna foglalni bárhol és a lány már ki is szemelt magának egy számára tökéletes helyet az egyik ablak mellett, mikor észrevett egy kisebb jelenetet a busz elején. Egy kisfiú szállt fel az édesanyjával s a gyermek vidáman vetődött le az első székre, amit meglátott, ám az anyja fennhangon rászólt, hogy ne oda üljön s a két székkel előbbi helyre cipelte a kicsit. Tünde látta a fiúcskán, hogy kissé megszeppent, de szólni nem mert, talán nem is értette, hogy édesanyja miért nem engedi meg, hogy odaüljön a mellé a bácsi mellé, aki furcsa kabátot visel.
A férfi végig követte tekintetével a jelenetet, majd miután egy mély sóhaj hagyta el ajkait az ablak felé fordult s valószínűleg elmerengve a történteken, bámult ki üres tekintettel. Arca mindvégig mozdulatlan volt, egyedül a csokoládé barna nagy szemei árulkodottak arról, hogy nem érintette kellemesen a dolog. Valószínűleg az élet már eléggé megedzette ahhoz, hogy ne mutassa ki érzelmeit az ilyes fajta jelenetek miatt. Ami a külső arckifejezést illeti, azt sikerült szinte tökéletesen közömbösnek mutatnia, ám az, hogy belül mit érezhet az örök rejtély marad a lány számára.
Míg ezeken gondolkozott, tudattalanul is megindul az ápolatlan férfi felé, aki valószínűleg olyan szegény lehetett, mint a templom egere. Erről árulkodtak szakadt, ám mégis tisztának tűnő ruhái s hosszabb fekete haja, mi most óvóan takarta el arcát a kíváncsiskodók szeme elől..
- Elnézést, szabad ez a hely? – kérdezte halkan, mire odaért. A férfi erre enyhén meglepett arccal pillantott fel rá.
- Tessék csak… - kissé megdöbbent volt a hangja, ám meglepő módon igen kellemesen csengett. Valahogy túl irreális volt egy ilyen ágról szakadt férfi ezzel a megnyugtató hanghordozással.
A kisfiú és édesanyja az előttük lévő négyes ülőhelyen foglalt helyet pont úgy, hogy most velük szemben ültek. A kissrác nagy szemeket meresztve figyelte a lányt, talán azt várta, hogy mikor ugrik fel ijedten, vagy valami hasonló történjen. Homlokát ráncolva figyelte hol őt, hol a mellette ülő férfit, látszott rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozik.
Ahogy a lány tekintetét a busz többi utasára vetette, észrevett egy srácot, aki féloldalas mosollyal az arcán figyeli a kissrácot. Aztán mikor a fiú rá pillantott, fejével a mellette ülő férfire bökött, majd teljesen elvigyorodott. Azonban Tünde arca komoly maradt, semmi nyoma nem volt rajta vidámságnak, úgy gondolta ez egyáltalán nem egy vicces a szituáció. A srác rögtön elkapta tekintetét s érdeklődve figyelte tovább, amint az édesanya elkezdte kioktatni a fiát.
Hangosan arra kérte a kisfiút, hogy ne bámuljon meg ilyen feltűnően senkit. Erre a kisgyerek megkérdezte, hogy miért nem ülhetett oda a bácsi mellé, ha az a lány megtehette. Az anya válasza helyett ám csak annyit hallanak, hogy az ajtók felett a figyelmeztető jelzés hangosan megszólal s a busz döcögve indult tovább.
- Jegyeket, bérleteket! – szólalt meg mély bariton hangon egy férfi, karján az ellenőrök elmaradhatatlan jelző szalagjával.
Tünde nagyot nyelve fordította enyhén tekintetét a mellette ülő férfi felé, aki továbbra is bámult kifelé az ablakon, látszólag nyugodtan.
Mikor az ellenőr odaért hozzájuk, a lány elővette saját bérletét s megmutatta az újonnan érkező ellenőrnek. Az csak átfuttatta rajta a szemét, majd várakozóan a férfira nézett.
- Oh, elnézést, hogy késtem, tessék, itt van a papa jegye és az én bérletem is, a húgom már valószínűleg felmutatta a sajátját. – jött oda a fiatal srác, aki feltűnően jó kedvel figyelte az eddig kialakult jelenteket a férfi a lány és a kisfiú között.
Egy pillanat alatt megdöbbentő csend támadt, mindenki a srác felé fordult és a jegyet bámulta a kezében, a papa jegyét. Az ellenőr szemöldökét felhúzva nézett először a középkorú férfira, aki a lány mellett ült nyugodtan, majd tekintete elidőzött a meglepett lány arcán. Aztán a fiatal srácra nézett kérdőn.
- Igazán siethettél volna… - találta meg hangját pár perc után Tünde - talán ha nem nézed meg azt a szőkét, aki a jegylyukasztó mellett ül, még az ellenőr előtt ideérhettél volna. –próbálta meg a fiatal lány, kissé esetlenül előadni a sértett húg szerepét.
Az ellenőr egy pillanatra elmosolyodott, mikor a srác kinyújtotta nyelvét „húgára”, majd végül elvette a jegyet és bele tépett. Aztán leellenőrizte bérletét is, és tekintete ismét visszavándorolt a férfiéhoz.
- Szerencsés, hogy ilyen unokái vannak… - az unokái szót jól kihangsúlyozta, messziről sütött róla, hogy tisztában van a helyzettel. Nincs itt semmiféle rokoni kapcsolat, a három ember nem lehet rokon, még a diákigazolványban szereplő nevek is különbözőek. Azt azonban el sem tudta képzelni, a két tinédzser miért védte meg ezt az embert. Végül nem foglalkozott vele sokáig, tekintve, hogy aznap volt december hatodika, betudta a mikulás ajándékának, hogy nem büntette meg a férfit s nem vonta kérdőre a tinédzsereket. Egy dologban azonban biztos volt…
- „lesz mit mesélnem otthon az asszonynak” – gondolkozott, miközben leszállt az ominózus huszonhatos buszról.
A srác végig ott állt mellettük, amíg az ellenőr a buszon tartózkodott, majd miután leszállt, továbbra is vigyorogva nézett a két másik felé.
- Boldog Mikulást… - szólalt meg hirtelen, mikor a csend már kezdett feszültté válni.
Mondani sem kell, pár perc után a lányból halk nevetés tört ki, mit lassan a fiú is s a férfi is követett. Felszabadult nevetés volt ez, igazán mély, szívből jövő kacaj, mely során a három idegen eggyé vált, nem volt köztük különbség, nem számított a kor, a nem, vagy az élethelyzet, csak a színtiszta, mélyről jövő nevetés volt az, ami összekötötte őket.
Aztán mikor a nevetés kezdett elhalkulni, a férfi ragadta magához a szót s a két fiatal tekintetét.
- Köszönöm nektek, nagyon jól esett, amit értem tettetek, visszaadtátok a reményt… - mondta halkan. Talán még folytatta volna tovább is, ha hirtelen a lány fel nem pattan, s gyorsan meg nem nyomja a leszállás jelzőt. Még éppen idejében észre vette, hogy bizony neki itt le kellene szállnia.
- Elnézést, de közben én megérkeztem… további jó utat és minden jót! – köszönt el gyorsan Tünde. Meglepődött, mikor a srác mellé lépett.
– Csak nem követsz engem „bátyó”? – kérdezte mosolyogva, miközben a busz megállt.
- Dehogy… csak tudod, én is ebbe az iskolába járok…- bökött fejével az előttük tornyosuló magas épületre.
- Tényleg? Még sosem láttalak… - pirult el kicsit a lány, majd együtt hagyták el a huszonhatos buszt.
A férfi mosolyogva nézte végig,, amint a két fiatal még visszaint a járdaszegélyről, majd beszélgetve tovább indulnak. Talán mégsem annyira kegyetlen vele az élet, mint gondolta. Jobb zsebéből elővette saját enyhén meggyűrt, nemrég kilyukasztott jegyét, majd a bal kezében a fiú által adott s immár leellenőrizett jegyet nézte. Aztán mosolyogva csúsztatta zsebre mind a kettőt. Ezt a napot soha nem fogja elfelejteni.
Vége
By: Mikoto
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Azt viszont nem írtad meg, hogy hanyadik helyet kaptad ezzel a történettel. Bár így olvasás után, nos nem is értem miért kérdezem. :)
Maga a történet cselekménye nagyon jó. Van mondanivalója, és igazán szíven ütött. Manapság sajnos tényleg ilyen világot élünk, és ez akármennyire is de nem tudom szépen mondani: Szánalmas.
Saját példám is tudom hozni, márpedig én nem vagyok se koszos, se semmi, csak lila a hajam, piercingem van meg fültágítóm, s már velem is előfordult, hogy nem ült le mellém senki sem a buszon, ha mégis, akkor gyakran úgy néztek rám mint egy véres rongyra. :S
Szóval igen megtetszett a történet, át tudtam érezni a férfi bánatát, s hasonlóképpen a lány szomorúságát is, hogy ilyennek tanúja kellett hogy legyen.
Csak így tovább!
Igazság szerint nem emlékszek pontosan, hányadik lettem, mivel egésszen zavaros volt a dolog. Ha midnen igaz, akkor második párhuzamosan egy másik írással. =)
A magam részéről engem csak annyiban érint egyébként a dolog, hogy én néha szoktam tesztelgetni az embereket... különböző stílusú ruhák, ugyanazon busz és teljesen más reakciók. Vicces.
Gyakran a szemünkel ítélünk és túlságosan is a külsőségekben élünk. Néha én is... de igyekszek változni. Reméltem, hogy talán másokban is elindíthatok egyfajta változást ezzel az írással.
Nagyon köszönöm az őszinte véleményt! Nem is mertem olyanra gondolni, hogy esetleg valaki ennyire átérezve, átélve reagálni fog rá. Szóval mégegyszer köszönöm. :)
By: Mikoto