Hideg, őszi szellő keltette életre házunk hatalmas tölgyfájának gyönyörű, vöröslő levelét, s vitte magával egy hosszú útra, mely során a játékot tűzte ki fő célnak maga elé. Megbabonázva álltam a teraszunk hátsó sarkában, s figyeltem a kertben lezajló vad táncot. Hajamba bele-bele kapott a szél s húzta, tépte, mintha hívna, ám mozdulni képtelen voltam, túlságosan is lebilincselt a látvány. Ebben a pillanatban úgy éreztem, bárcsak én lehetnék a levél, mely most oly boldogan táncolt a süvítő zenebonára. Kéken csillogó szememből a könny úgy csordult ki, mint tengerből a víz, mely vadul a sziklának csapódik. Szinte éreztem, amint a könnycsepp alább hull, s mint a vad tenger vize a sziklát, úgy rengeti meg talpam alatt a földet.

Mint egy ág, mit letörtek a fáról, úgy éreztem magam most. Egyedül, távol attól, miből eddig fakadtam, s úgy éreztem, így képtelen vagyok tovább az életre.

Gondolataimba visszakúszott a levél képe, s újból figyeltem, amint immár testvéreit is magával vonva a játékba, kedvese, a szél segítségével hancúroznak tovább, vígan. Együtt, mint egy boldog család.

A sós kis cseppek ismét megsokszorozódtak szememnél, ezzel szúrós fájdalmat okozva az érzékeny testrésznek. Fájón csuktam össze szempilláim, s próbáltam kitörölni kezemmel a fájdalom okát, az oda nem illő könnyeket. Persze ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit immár az elmúlt hetekben folyamatosan szorongatja szívem.

A szél szüntelen tépte, húzta hajam, hívogatva ezzel a levelekkel való játékra. Éreztem, amint az arcomon végig csorduló fájdalomfolyó maga után hagyott halvány csíkját a szellő kikezdi, s ezáltal borzongás futott végig testemen. 

Nem éreztem helyesnek, hogy míg a két legfontosabb embert az életemben elvesztettem, s alig hogy testüket örök nyugalom reményében fogadta magába a hideg kemény talaj, addig én játszani menjek.

Még ha csak levelekkel is.

A szél süvített, a levegő kezdett hűlni én pedig mozdulatlan álltam, s figyeltem, amint a levelek mit sem törődve a számomra furcsa időjárással boldogan játszanak, s élvezik földi létük csekély, ám mégis élettel teli létét.

Végül a szél hatalmasat taszított rajtam hátulról, minek következtében jobb lábammal előre kellet lépnem egy kicsit. Kikerekedett szemekkel ért a felismerés, nekem most nincs választásom mennem kell, mert hív…

Nem kér a játékra, nem felajánlja, hanem parancsolja. S én, mint engedelmes gyermek követem az idősebb, s a bölcsebb szavát.

Lábam lassan tette meg a bizonytalan lépéseket, majd mikor már ott álltam a sok mozdulatlan levél között a fa előtt, felemeltem a tekintetem az égre.

Onnan pedig szüleim néztek vissza rám felhő formájában, vagy legalábbis én azt képzeltem, hogy még most is engem figyelnek, velem vannak, nem hagytak el.

A könny tenger újra útnak indult, s most még a szúró fájdalom, s az égető érzés sem tudta elérni, hogy behunyjam a szemem. Addig nem, amíg őket látom.

A szél felerősödött, s a levelek körülöttem újból életre keltek, én pedig egy megmagyarázhatatlan erőnek köszönhetően elkezdtem szép lassan mozogni a levelek diktálta ütemre. Szám már szinte mosolygott, majd egy apró kavicsban megbotolva leestem néhány éppen megpihenő levél közé. Nevettem a helyzeten, az életen, mindenen, mert tudtam ők is ezt szeretnék. Aztán… a nevetés lassan átváltott zokogásba. Már én magam sem tudtam volna megkülönböztetni, hogy most a múltat siratom, vagy a jövőt nevetem. Egyszerűen csak feküdtem ott a levelek között s a most pillanatát megélve adtam át szívemnek az irányítást.

A többi úgyis jön majd magától…

 

Súgó Még nincs hozzászólás.