Tanácstalanul sétáltam az úton. Nem tudtam mi tévő legyek, fontos döntés előtt álltam. Az eső halkan elkezdett cseperészni, én pedig esernyő nélkül sétáltam az utakon. Valahogy nem tudott érdekelni, hogy esik és, hogy el fogok ázni. Fontosabb dolgom volt. A szüleim váló félben állnak. Mind a ketten harcolnak értem, mind a ketten azt szeretnék, ha velük élnék tovább. Tizennégy évesként pedig azt hiszem nem éppen egyszerű a helyzetem. Már pár hónapja tartanak a bírósági perek. Jelenleg édesanyámmal lakok, apa már elköltözött. Amíg nem lesz meg a végleges döntés, addig anyánál lakok. A probléma pedig az, hogy én mind a kettőjüket ugyan úgy szeretem, most pedig arra kérnek, válasszak. Igen, két nap múlva lesz a következő tárgyalás, ahol nekem is meg kell jelennem és elmondanom, én mit szeretnék. Azután hozzák meg a végleges döntést.

Az emberek sietősen lépkedtek az utcákon, mindenki sietett haza a vihar előtt. Én azonban nem voltam biztos benne, hogy hol van a hazám, így az egyetlen biztos ponton haladtam tovább, hisz azon kívül, hogy így is úgyis a földön leszek, nem változtathat semmilyen bíróság vagy szülők.

Az eső egyre kövérebb cseppekben esett, én pedig összébb húztam magamon dzsekim. Ahogy az eső egyre sűrűbben szitált, úgy halványodott a külvilág körülöttem. Mivel egyre csak homályosabban láttam, megálltam és kezemmel átöleltem magam, majd lehajtottam a fejem. Hosszú fekete hajam vizesen s nehezen omlott arcomba. Pont olyan nehéz volt mint a döntés terhe, melyet magammal kellett hordoznom.

Felnéztem az égre és engedtem, hogy könnyeim szabadon folyjanak s peregjenek le arcomon, akár csak az eső cseppjei. Kettős érzésem támadt, már nem csak a hideg esőcseppek, hanem forró könnyeim is cirógatták arcomat. Olyan volt ez is, mint a döntés. Kettős és visszavonhatatlan.

Végül lassan mentem tovább. Tudom, hogy nem kéne csak így esernyő vagy esőkabát nélkül lófrálnom egy szál dzsekiben zuhogó esőben, de jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy bőrig ázok, esetleg meg is betegedhetek. Csak mentem előre és újabb érveket latolgattam. Miután már szinte az összes lehetőséget felhoztam magamban és mindent számításba vettem, rájöttem, ugyanannyi indok szól az mellett, hogy anyával éljek itt és maradjak és ugyanannyi, hogy elmenjek apával.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy elindultam, de azon kaptam magam, hogy lassan sötétedik. Megfordult a fejemben, hogy vissza kéne fordulnom, de megfogadtam, hogy amíg nem jutok döntésre, addig bizony nincs az az Isten, ami engem vissza vezérelne.

A baj igazából az volt, hogy semmi kivetni valót nem találtam sem apuban, sem anyuban. Mind a kettőjüket ugyanúgy szerettem és ők is ugyanúgy szerettek engem. Pont ez volt a probléma. Tudom, nevetségesen hangzik, de két jó közül sokkal nehezebb választania az embernek, mint két rossz közül. Nagyon sok osztálytársam van, akiknek a szüleik elváltak. Ott bezzeg nem adódtak ilyes fajta problémák, hisz ott a két szülő közül az egyikkel volt valami probléma. Legtöbbüknek valami jelentős ok miatt mentek szét a szülei, teszem azt, volt, akinek ittas volt az anyja, a másiknak pedig megrögzött szerencse játékos az apja. Nekik mégcsak dönteniük sem kellett, hisz a bíróság a biztosabbnak látszódó szülőnél helyezték el a gyereket. Az én szüleim azonban csak azért válnak most el, tizenhét évnyi házasság után, mert már nem szeretik egymást.

Újra könnyek szöknek a szemembe, ha erre gondolok. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy, hogy lehet az, hogy az egyik ember kiszeret egy olyan emberből akit előtte halálosan szeretett és mindent meg adott volna érte. Ez… annyira abszurd!

Anyáék azt mondják, ez az egész azért van, mert megváltoztak. Szerintük természetes, hogy semmi sem marad ugyanolyan és biztosítottak afelől, hogy ez az egész nem az én hibám, és, hogy semmi közöm az egészhez.

A legborzasztóbb érzés pedig az, hogy én ezt tudom. Kegyetlenül nehéz látnom őket. Velem olyan kedvesek, egymással pedig nem tudnak már kijönni. Pedig ez nem így volt régebben… hisz emlékszem, hogy még amikor kicsi voltam, milyen boldog család voltunk. Mindenem meg volt, amit csak el tudtam képzelni. Mindent megadtak nekem és mi voltunk a világ legtökéletesebb családja. Vajon mennyi ideje tart náluk ez az állapot? Vajon ők mennyi ideje élnek úgy együtt, hogy már nem szeretik egymást? Persze voltak kisebb össze zördüléseik egymás között, de hát azt hiszem ez minden kapcsolatban természetes. Sőt, még jó is, hisz így legalább nem az van, hogy az egyik fél tűr és folyamatosan nyel, majd a végén bukik ki. Ők sosem várták meg, hogy beteljen az a bizonyos pohár. Mindig megbeszélték, ha valami nem tetszett a másiknak. Ez pedig jól is volt így, hiszen mindig kibékültek!

Nem értem, de talán nem is az én dolgom, hogy ezt a részét megértsem, hisz még, ha sikerülne is megérteni őket, attól még ugyanúgy nem tudnék dönteni.

Az eső egyre kevésbé esik, én pedig ismételten azon kapom magam, hogy körülöttem megint álarcot váltott a világ. Sötét van, és egyre hidegebb. Egy kisebb utcában vagyok és egy pislákoló lámpa alatt állok. Hurrá, ha nem tudnám, hogy ez a valóság úgy érezném magam, mint egy horror film főszereplője. Lepillantok az úttestre, ám semmi rendkívülit nem veszek észre. Sehol nincsenek véres nyomok, sem szörnyek mint a legtöbb filmben. Sőt az utcában egy lélek sincs.

Azonban az úttesten mégiscsak meglátok valami nem oda illőt. Krétával rajzolt nyuszi figura virágokkal körül véve. Látszik, hogy a rajz kezdetleges, valószínűleg egy nagyon kisgyerek rajzolhatta. S kissé el is van mosódva. Az idő elmossa. Az idő mindent elmos. A sebeket, a gondolatokat, a rajzot. Mindent, amit nem oda illőnek tart. Még engem is, hisz folyton folyvást arra ösztönöz, hogy lassan haza kéne térnem már.

Hangos zajt hallok valahonnan a hátam mögül. Kissé félve fordulok meg, de nem látok senkit. Talán tényleg jobban tenném, ha mára végleg vissza vonulót fújnék és haza mennék. Hiszen elég későre jár és tényleg egyre dermesztőbb hideg lesz. Persze ennek több oka is lehet, az egyik az egyre enyhülőbb idő, a másik pedig a vizes dzsekim.

Nem sokáig gondolkozok tovább a miérteken, se a hideggel, se a döntéseimmel kapcsolatban. Egyszerűen csak az jár a fejemben, hogy mihamarabb otthon lehessek.

Már csak pár sarokra vagyok anya házától és a volt vagy inkább leendő otthonomtól. Nem jó érzés, tudni, hogy nincs igazán otthonod. Csak egy hely, ahol alszol. Mert bizony mióta ez az egész hajcihő elkezdődött a perekkel kapcsolatban, én, azóta nem tudom, hogy hol van az igazi otthonom, hisz amit eddig annak véltem, megváltozott mikor ketten maradtunk s azóta nem mertem megszokni, hisz lehet még ez is változni fog.

Eddig elképzelésem sem volt róla, hogy milyen az, mikor az az ember, akivel eddig együtt éltél, elköltözik. Hiányzik apa. Ám ez a hiány sem elegendő ahhoz, hogy a döntésem mérlegében döntő súlya legyen. Hisz ha őt választom, akkor anya fog hiányozni. Nem egyszerű.

Végül lassan haza értem. Az utcánkba befordulva azonban megláttam egy rendőr autót a házunk előtt, s apám kocsija szintén ott volt. Nem értettem mi történt, kissé sietősebbre fogtam a dolgot. Mikor oda értem bementem a kiskapun, ami nyitva volt, majd a házba siettem. A látványt sosem fogom tudni kiégetni az emlékeim közül. Anya kisírt szemekkel ölelte apát. A másik két rendőrre nem is igazán figyeltem, látszólag semmi sérülést nem láttam szüleimen, így feltettem az egyetlen kérdést, ami a fejemben forgott.

 - Mi történt?

Erre az egy rövid kis mondatra a népes társaság minden tagja felém fordult, majd anyám egy megkönnyebbült sikoly után a nyakamba vetette magát. Mást sem tudott mondani, csak azt, hogy mennyire örül, hogy itt vagyok és, hogy hol voltam eddig, meg, hogy hogy képzelem, hogy csak így eltűnök és, hogy soha többet ne tegyek ilyet.

Megdöbbentem.

Apám is rögtön mellettem termett, majd ő is átölelt, a rendőrök közül az egyik pedig beszólt valami telefon féleségen, hogy : Előkerült, akció lefújva. Ekkor tekintetem az óra felé vándorolt, ami hajnali fél egyet mutatott. Kigúvadt szemekkel néztem, észre sem vettem, hogy már ennyi az idő.

 - Én… én… sajnálom. – mondtam dadogva lehajtott fejjel. Nem értettem, hogy lehettem ennyire felelőtlen. A rendőrök nagyon hamar eltűntek, bár előtte alaposan megdorgáltak, hogy többé ne tegyek ilyet. Mondanom sem kell, meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Aznap este apa ott aludt nálunk.

Az idő nagyon gyorsan telt s elérkezett a tárgyalás időpontja. Bezzeg az én döntésem nem született meg a fejemben, így csak feszülten ültem s mikor mindenki rám nézett, várva a válaszom egyszerűen nem tudtam mitévő lehetnék.

 - Én… nem tudok dönteni kettőjük között. – nyögtem ki nagyon halkan lehajtott fejjel. Mondanom sem kell, hogy mindenki mennyire meghökkent, hisz azt várták a válaszommal elrendeződik az ügy és ahhoz kerülök, akihez szeretnék. Hirtelen felkaptam fejem és tekintetemet apa és anya között járatva így folytattam tovább. – Egyformán szeretem mind a kettőjüket.

Iszonyatosan megkönyebbültnek éreztem magam, amint ezek a szavak elhagyták számat. Talán még egy kósza könnycsepp is arcomra tévedt. Persze, csak egy nem több. Többet nem engedhettem meg magamnak abban a helyzetben.

Végül nem könnyítettem meg a bíróság helyzetét, sőt.

A tárgyalást ismét elhalasztották. Így ismét bizonytalanságban éltem egy hétig. Majd elérkezett az utolsó bírósági per is, ahol kijelentették, hogy édesanyámhoz ítélnek. Azzal indokolták döntésüket, hogy nem akarnak kiszakítani a megszokott életvitelemből, márpedig, ha apával tartok igencsak újfajta életet kezdhetnék. Új helyen új barátokkal ráadásul új iskolában.

Így történt, hogy anyával maradtam s minden második hétvégén le kellett utaznom édesapámhoz. A nyarakat is szívesen töltöttem nála.

Most húsz éves vagyok s nem mondom, hogy nem fordult meg többször is a fejemben, az a kósza gondolat, hogy mi történik, ha akkor azon a peren édesapámat választom. Talán az egész életem megváltozik. Sok dolgot elértem az életemben, aminek örülök, s még ha arra gondolok, hogy ez egészen máshhogy is alakulhatott volna, akkor sem bánom meg. Úgy érzem akkor és ott jól döntöttem s ennek nagyon örülök.

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.