Ahogy itt ülök az ablak mellett, és nézem a kinti tájat, elszomorodom. Figyelmem egy kint vígan ugrándozó, madárkára összpontosítom. Nézem, ahogy faágról faágra ugrálva próbál meg elrejtőzni. Még itt bent is lehet hallani kellemes csivitelését, ahogy lelkesen ismétli: csip-csivit, csip-csivit.
Azon mélázom, hogy ez a törékeny madár már biztos kijárta az élet iskoláját. Vajon neki nehezebb volt, mint nekem az én iskolámban? Biztosan… hisz neki a túlélés volt a fő célja. Neki azért kellett küzdenie, hogy élhessen. De akkor én miért küzdök? Mert ugyebár nekem is meg kell valamiből élnem, ha nagy leszek. Egy kicsit összezavarodtam. Lehet, hogy a kinti kismadárnak és nekem is ugyanaz a célunk? Több közös van bennünk, mint hittem. Mondjuk az is igaz, hogy én már nyolc éve koptatom a padot az iskolában, míg ő… Tényleg, ő mit is tanul? Ugrálni, repülni, fészket építeni, fiókát etetni, elbújni. Jé, nyolc évem során én is hasonlókat tanultam. Testnevelés, biológia, földrajz, történelem, irodalom, nyelvtan. Ebben is hasonlítunk.
Csip-csivit, csip-csivit. - ismétli lelkesen, majd nekirugaszkodik, és ellöki magát a fáról. Akaratlanul is végig kísérem szememmel, ahogy repül. A teste, mintha úszna a levegőben. Egy szépen ívelt kanyar, és vissza a fára. Annyira ügyes, úgy irigylem! Biztos sokat kellett tanulnia, gyakorolnia, hogy ezt meg tudja tenni. Vajon ha én is sokat tanulok, gyakorlok, elérem azokat, amik szükségesek lesznek nekem, ha élni szeretnék? Kicsit szomorú vagyok, ha a madárra nézek. Eszembe juttatja, hogy nekem most kell meglépnem életem talán egyik legnehezebb lépését. El kell hagynom az iskolámat. Beleborzongok a gondolatba, hogy el kell mennem. Vajon annak a csöpp kis teremtésnek ott kinn, voltak valaha ilyen problémái? Hisz ő szabad, arra száll, amerre akar. Hirtelen eszembe jut valami. Amikor ő délre megy a tél elől, akkor mindig azt érzi, amit én most, hogy másik iskolába kell mennem? Te jó ég! Szegény kis madárnak sokkal nagyobb érzelmi válságai lehetnek, mint nekem. Borzalmas lehet neki minden egyes vándorlása előtt az elmúlást, a hiányt, és az űrt a pici szívében érezni. Én meg itt panaszkodom! Na, mondhatom, büszke lehetek magamra!
Csip-csivit, csip-csivit. Ránézek, és mintha hívna. Csip-csivit, csip-csivit. Hív? Csip-csivit. Tényleg engem hív? Csip-csivit, csip-csivit. Hát rendben, akkor megyek. Felpattanok az ablak mellől, és kiszaladok hozzá. A fához közelítve lassítok. Mikor odaérek, lassan kinyújtom a kezem felé. Mintha arra várnék, hogy mikor száll rá. Pár pillanatig csak állok és gyönyörködöm benne. Egyszer csak, hirtelen felszáll a magasba. Jaj, ne! Ne hagyj itt, kérlek! Megijedek, hogy elmegy. Csip-csivit, csip-csivit, ismétli szüntelen, majd érzem, amint a kezemre ül. A szememnek már nem hiszek, így gyorsan becsukom. Többé nem akarok csak azokban hinni, amit kizárólag a szememmel látok, hisz akkor elmegyek a csodák mellett. Köszönöm. Suttogom a madárkának. Most már nem félek a jövőtől. Már várom az újat! Hála neked, barátom. Csip-csivit, csip-csivit. Most már biztos, csip-csivit, csip-csivit, hogy újra, csip-csivit, csip-csivit, boldog vagyok…

Új hozzászólás Frissítés