Miért?

- Nem jön el ugye? – kérdezte egy lány, miközben az ablakon kibámulva a csillagos eget és a kinti ködöt kezdte el vizsgálni.
- Vanda én… - kezdte a nő, majd közelebb lépett az ablak előtt ácsorgó lányához.
- Tudom, hogy te mindent megtettél anya. – sóhajtotta Vanda, majd lassan megfordult és elindult. Lassú kimért léptekkel haladt el édesanyja mellett, majd az ajtó előtti asztalról felkapva a levelet, amit ő küldött el, s amit pár napja a címzett felbontatlanul vissza is postázott
- Most meg hová mész? - kérdezte édesanyja, lánya után nézve.
- Ha ő nem jön ide, én megyek oda… - közölte a fiatal nő, majd megindult a kijárat irányába. – Látni akarom… Látni akarom legalább még egyszer. – mondta dacosan a lány, miközben hosszú barna kabátját magára öltötte. Hűvös téli idő volt odakint ezért a lány gondosan felöltözött.
- Nem mehetsz el ilyen állapotban. – közölte édesanyja, miközben közelebb lépett hozzá.
- Miért? – nézett vissza a félig nyitott ajtóból Vanda. – Mond meg nekem, miért? Mit kéne tennem? Látni akarom! Látni akarom utoljára… - mondta szinte suttogva az utolsó szavakat, majd közelebb lépett édesanyjához és megszorította a kezét.
- Kérlek Vanda, ne tedd, nem mehetsz, nem engedem, hogy egyedül menj… - mondta aggódva édesanyja.
- Ne aggódj miattam, elvégre huszonegy éves vagyok! - forgatta nevetve szemeit a lány, majd komolyra fordította a szót. – A kórházban találkozunk. Ott van a cuccom, kérlek, vidd be. Nemsokára én is megyek.
Vanda miután megpuszilta édesanyját, végleg kilépett az ajtón. A hideg rögtön megcsípte arcát, de ez a lányt nem érdekelte. Elindult a buszmegálló irányába. Ahogy körbenézett a gyönyörű hófödte fehér tájon, elszorult a szíve. Utoljára láthatja ezt a csodát. Éppen édesapjához igyekezett, hogy személyesen adhassa át levelét, amit az apja még csak el sem akart olvasni. Tekintve a lány egészségi állapotát, ez a kis kiruccanás a kórház előtt édesapjához, akár halálos is lehet számára. Vanda komoly szívbetegségben szenvedett. Szinte heti rendszerességgel leállt a szíve. Az orvosok nem tudtak magyarázatot adni a lány szervezetének furcsa viselkedésére. Körülbelül fél éve kezdődhetett nála ez a tragikus állapot. Hetente legalább egyszer, hajszálpontosan hétvégén, mindig leállt a szíve. Ilyenkor mindig újra kell őt éleszteni. Az első néhány hónapban ki sem engedték a kórházból, ám a lány megelégelte, tehetetlenségét és saját felelősségére, haza ment a kórházból. Azóta, minden hétvégére vissza kell mennie, de így legalább valamilyen szinten élni tudja az életét. Édesapja egészen tíz éves koráig élt vele és anyjával, majd hirtelen egyik napról a másikra eltűnt. Évekkel később jött vissza és magyarázta meg családjának, hogy egy nő miatt lépett le régen. Most is csak azért jött, hogy bejelentse, hogy Vandának született egy öccse. Nem kis port kavarva ezzel a lány életében. Nem mintha ezek után tartották volna a kapcsolatot. Vanda azonban folyton folyvást kereste vele a kapcsolatot. Herold, azonban legtöbbször elutasítósan viselkedett vele. Vanda szerette édesapját. Ezért döntött úgy, hogy most megy és személyesen is közli vele, hogy az orvosok szerint alig két hete lehet hátra. Elméletileg már legalább egy hete bent kéne feküdnie a kórházban, ám a lány dacolva az orvosokkal kijelentette, hogy ő nem akar úgy meghalni, hogy egy kórházban sínylődve vesztegesse a napjait, miközben arra vár, hogy melyik lesz az a bizonyos nap.
Ahogy a buszon ült és a kinti gyorsan futó fehérbe borult tájat nézte azon gondolkozott, hogy édesapja egyáltalán miért nem bontotta fel levelét? Igaz, hogy ő már elfogadta, hogy meg fog halni, de másokat még nem készített fel erre a gondolatra. Ezért akarta most közölni édesapjával is. Úgy érezte, hogy annyi tiszteletet megérdemel, hogy megtudja, a lánya haldoklik. Az már nem érdekelte Vandát, hogy apja hogy fog reagálni, ő csak meg akarta mondani. A busz, amin utazott hatalmas nagy fékcsikorgással jelezte, hogy megérkezett. Vanda már legalább két órája utazhatott buszon, és még tíz percet sétált pluszba.
Mikor hatalmas nagy kertes ház elé érkezett, ahol édesapja lakott új feleségével és fiával, elszorult a szíve. Egyre közelebb érkezett a hatalmas nagy házhoz, majd a kapu előtt megállva, kezét a csengőre emelte. A kapucsengő kellemesen lágyan szóló hangja egy kicsit megnyugtatta a lányt. Miközben várta, hogy valaki kijöjjön, azon gondolkozott, hogy vajon édesapja fog-e kijönni. Nagyon reménykedett benne, hogy nem kell apja feleségével találkoznia. Még sosem látta sem őt, sem testvérét. Vanda piszok szerencséje most sem hagyta el őt és erre csak akkor jött rá, mikor édesapja jött ki a kapun és megállt vele szemben.
- Jó napot, hölgyem, miben segíthetek? – kérdezte a férfi, mikor meglátta Vandát. Nem ismerte föl lányát.
- „Szóval nem ismer meg a tulajdon apám?” – kérdezte magában a lány. – „Igaza volt anyámnak, nem kellett volna ide jönnöm. Talán jobb is lesz neki, ha nem tudja, meg ki vagyok…”
- Jó napot, Uram. – köszönt fennhangon Vanda, majd kabátjából előhúzva a levelet, mit apja, aki itt állt előtte egyszer már visszautasított és visszaküldött neki. – Egy nagyon kedves ismerősöm kért meg rá, hogy adjam át önnek ezt a levelet. – nyújtotta át.
A férfi elkezdte olvasni, hogy mi áll a levélen.
- Kérem, nagyra értékelem, hogy ide jött és elhozta a levelet, de kérem, értse meg, hogy nem bonthatom fel. – adta vissza a férfi, mikor rájött, hogy mit tart a kezében.
- Tudja a barátom kifejezetten megkért rá, hogy várjam meg, míg elolvassa, hogy ha esetleg kívánna rá valamilyen választ adni, azt most tegye meg, míg nem késő….
A férfi felvonta fekete szemöldökét.
- Mi maga, postagalamb? – kérdezte kicsit sem udvariatlanul a férfi, majd újra az idegen felé nyújtotta a levelet. – Kérem, értse meg, nekem családom van! Szeretem őket és nem áll szándékomban a régi családommal felvenni a kapcsolatot.
Vanda arcán keserű mosoly futott végig e szavak hallatán, majd elindult arra amerre jött.
- Most meg hová megy? – kiáltott utána a férfi a levéllel a kezében hadonászva. – Mi lesz a levéllel?
Vanda megállt, majd fájdalmas tekintettel visszanézett, még egyszer utoljára a férfire.
- Kérem, tartsa meg és olvassa el, tudnia kell, ami a levélben van. Ez volt a lánya utolsó akarata…. – mondta Vanda, majd elindult a buszmegálló irányába.

A férfi sokáig állt még a kapuban és hol, a távozó alakot, hol pedig a kezében tartott levelet figyelte. Össze volt zavarodva. Nem értett szinte semmit, majd bement a kapun és a szemetes felé vette az irányt. Lassan leemelte a kuka tetejét, majd fölé tartotta a levelet.
- „Nem értem, miért teszem ezt…” – gondolkozott magában a férfi.
Már majdnem elengedte a levelet, mikor meggondolta magát és becsukta a kuka tetejét. Megfogta a levelet és kibontotta.
- „Ha ezzel véget vethetek ennek a cirkusznak, hát legyen, megteszem.” – gondolkozott, majd szépen lassan elkezdte olvasni a levelet.

Vanda a buszmegállóban ült és miközben a buszra várt, a csodás havas tájat figyelte. A gyerekeket, amint a hóban játszottak, a kutyákat, akik hatalmas nagy kolbásszal a szájukban rohangáltak fel s alá, a madarakat, akik a fán ülve daloltak. Az az érzése támadt, hogy szinte alig élt s máris távoznia kell innen, ebből a gyönyörű Isten teremtette világból. Sajnálta, de nem félt. A busza indulásáig még volt tíz perce, így nyugodtan üldögélt a padon.
- Elnézést hölgyem. – szólította meg egy zihált férfihang.
Vanda, ahogy felnézett, édesapját vélte meglátni maga mellett.
- Igen?
Látszott a férfin, hogy idáig futott és pár percnyi szusszanás után a levegő után kapkodva folytatta.
- Kérem, mondja, hogy van Vanda? – kérdezte, miközben leült a lány mellé.
- Nem túl jól… - mondta a lány és kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát.
- Sajnos nem tudok elmenni hozzá, hogy meglátogassam, de azt azért szeretném vele tudatni, hogy szeretem. Kérem, mondja meg neki, rendben? – kérdezte reményekkel teli hangon a férfi.
- Mért nem mondja meg neki maga? – kérdezte Vanda, de amint kimondta a szavakat meg is bánta.
A férfi mélyen hallgatott, látszott rajta, hogy nem tud rá mit válaszolni.
- Csak annyit mondjon neki, mikor találkozik vele, hogy mindig is szerettem és most is, szeretem, sőt szeretni fogom, addig ameddig lehet.
A férfi lassan felállt a nő mellől, mit sem törődve azzal, amit ő mondott, elindult vissza arra amerről jött.
- Uram! – kiáltott utána Vanda. – Csak hogy tudja, ő sosem feledte magát, és ő is nagyon szereti önt! Azt üzeni, hogy megbocsátott!
A férfi megtorpant egy pillanatra, az utolsó mondatot hallva, majd zavartalanul haladt tovább.
Vandát már a sírás kerülgette, mikor fölszállt a buszra. Ahogy a kórház felé haladt végig azon gondolkozott, hogy miért? Miért viselkedik így az apja? Miért nem akar róla hallani? Miért csak arra képes, hogy egy látszólag vadidegennel üzenje meg, hogy szereti? Miért nem tudja nyíltan a szemébe mondani? És miért van az, hogy sírt az apja, mikor visszaindult újdonsült családjához? Miért?

 

Vége!

 

 

By : Mikoto

Súgó 1 hozzászólás

2009.09.23. 18:36 egy megszálott olvasó Hát ez egy igen szép történet,csak így tovább.Nagyon jók az írásaid ,nagyon tetszenek! Abből a történetből,kicsit ráébred az ember  hogy mekkora ajándék is az élet!