Olívia

Egy lány sétál az úton, a közeli park irányába. A közelgő vihar illatát már a levegőben hordozza a szél. A forró nyári napokon, amolyan hűsítő páraként fog hatni ez a könnyed kis nyári zápor. A tizenöt éves Éva, egyre közelebb érkezik úti célja végállomásához. Az ég hangosan dörrenve hozza a világ tudomására rossz kedvét. Kis idő elteltével pedig sírva fakadva megannyi könnycsepp kíséretében adta mások tudtára, hogy gyászol. Bizony, gyászolt kint minden, nem csak az ég. Gyászolt a kis kutya, aki éppen Éva előtt haladt el, mégpedig azért, mert kidobták otthonából. Gyászolt az utca túl oldalán haladó kisfiú is, mert hőn szeretett kis cicája eltávozott az élők sorából. Éva is gyászolt. Igaz őt nem dobták ki és kiskutyája, Mazsola is fiatal volt még. Neki más oka volt ma a gyászra. Sokkal többet vesztett, mint azt valaha valaki is el tudná képzelni. Két napja, hogy Olívia, legjobb barátnője itt hagyta őket, ezen a sanyarú sötét idegtépő helyen; a földön. Itt, ahol minden megtörténhetett, amit az ember csak el tud képzelni. Éva gyűlölte magát, amiért nem vette észre, hogy bántja valami barátnőjét. Nem látta a lányon semmi jelét annak, hogy öngyilkosságot akarna megkísérelni. Még egy ici-pici jelét sem látta. Legszívesebben ő is a lány után ment volna. Olívia a levélben, amit hátra hagyott megmagyarázta, hogy mit miért tett. Leírta, hogy nem azért választotta ezt az utat, mert rossz sorsa volt itt, a földön, hanem azért, mert könnyíteni akart a lelki békéjén. Nem szerette a földet, mert itt mindenhol csak erőszakba és gonoszságba botlott. Megírta azt is, hogy bátyját, Mark-ot nagyon szereti és bár nem akarta ekkora fájdalomnak kitenni, mégis meg kellett tennie. Évának megköszönte, a barátságuknak köszönhető csodás éveket és tőle is bocsánatot kért, amiért fájdalmat okozott. Szüleitől is bocsánatot kér és azt is leírta nem egyszer, hogy szereti őket.
Mire Éva a parkba ért, már szakadt az eső. Az idő még fiatal volt, így a viharnak még igencsak sok ideje állt rendelkezésre, hogy kitombolja magát. A lány nem viselt sem esőkabátot és nem volt nála esernyő sem. Egy egyszerű széldzsekit viselt, amiben, ahogy az idő romlott egyre jobban fázni kezdett. A szitáló esőben a lány szinte nem látott semmit. Nem is kellett látnia, hisz fejből ismerte az utat kedvenc fája felé, ahol annak idején ő, Mark és Olívia mindig együtt játszottak kiskorukban. Később, ahogy nőttek, beszélgetni jártak oda. Éva azért döntött úgy, hogy oda megy, hogy végre kiadhassa magából a fájdalmat, ami nyomta a szívét. Majd bele szakadt a szíve, mikor megtudta, hogy Olívia öngyilkos lett. Egy világ omlott össze benne, elvesztette az eszméletét és mikor újra magához tért, ahelyett, hogy egy rossz álomból felébredne, a rideg valóságban találta magát.
A zuhogó esőben már látni vélte a lány a fát és a jól ismert padot, ám mikor oda ért fájdalmasan tudatosult benne, hogy nem csak ő, hanem valaki más is ide jött kiadni fájdalmát.
Az ég fájdalmasan felnyögött, mikor a két fiatal tekintete találkozott és megannyi cikázó sárgás villanással jelezte, hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.
A fiú azonnal felpattant a padról és Éva felé indult, mikor rájött, hogy nem csak képzelete játszik vele.
- Mark… - suttogta Éva elhaló hangon, majd mikor a fiú közelebb ért hozzá észrevette a csillogó könnycseppeket a fiú szemében. Összetéveszthetetlenül látta, hogy a fiú sír és nem csak esőcseppek folydogálnak le férfias arcvonásain.
Mikor a fiú oda ért a lányhoz, kitárta karjait és átölelte őt. Éva érezte, hogy a meleg sós könnyek kegyetlenül törnek elő szeméből, és megállíthatatlanul folyni kezdenek. Most érezte igazán barátnője hiányát.
- Miért… - szólalt meg nagy nehezen a fiú, még mindig ölelve Évát, mintha tőle várná a választ húga hihetetlen tettére.
- Nem tudom… - suttogta a lány. – Igazán nem tudom… - Majd még jobban bele temetkezett az ölelő karokba.
Mark-ot egyáltalán nem érdekelte, hogy ki láthatja meg őket. Nem érdekelte, hogy kinek mi lesz a véleménye. Ő most itt a zuhogó esőben állt és volt húga legjobb barátnőjét átölelve sírt…
Sírt és nem tudott mit kezdeni az ürességgel a szívében, amit húga hiánya okozott neki.
Ahogy ott álltak a zuhogó esőben és mind a ketten azon gondolkoztak, vajon mi okból kifolyólag történhetett ez az egész, furcsa látomás kerítette mind a kettőjüket hatalmába. Egyszerre néztek fel az égre, ahol mintha a zuhogó esőben egy pillanatra megnyíltak volna a sötét felhők. Majd hirtelen jött fény kíséretében, egy fényes alak szállt alá az égnek.
- Jó látni benneteket… - suttogta egy fenséges égi hang. – Én végre rátaláltam a boldogságra… Ti is leljétek meg ezt az érzést egymásban…
A fény lassan halványulni kezdett, ahogy a furcsa alak is. Majd mind a két jelenség eltűnt a két fiatal szeme elől. Az eső ugyanúgy zuhogott tovább, mint ahogy pár perccel ezelőtt tette.
- Te… is… láttad. ? – kérdezte dadogva a lány, miközben Mark kék szemeibe nézett mélyen, ahol előbb meglepettséget, majd valami furcsa fényt vélt felfedezni.
- Igen… - mondta rekedt hangon, majd kicsit vidámabban folytatta. – Mintha… Mintha… - kezdte, majd Évával együtt mondták ki az utolsó szavakat.
- Olívia lett volna.
Döbbenten néztek egymásra. Az eső szitált körülöttük és ők úgy érezték, mintha megbolondultak volna. Egy darabig szótlanul álltak egymást ölelve az esőben. Pár percbe telt, mire mind a ketten felfogták, hogy mi is történt velük valójában. Az eső már csak szemerkélt, mikor Éva, Mark kérdő tekintetével találta szemben magát.
- Arra, hogy mind a kettőnket egyszerre csaljanak meg érzékeink, és azt lássuk, amit látni akarunk, mekkora az esély? – kérdezte enyhe mosoly kíséretében a fiú.
Éva, barátnője tragédiája után először tudott mosolyogni és ezt is Mark-nak köszönhette.
- Semennyi. – válaszolta, majd újra felnézett az égre. – Talán ő akarta így. Hisz megmondta, ő itt lent sosem lehet boldog.
- Soha nem is tartozott ide, ugye? – kérdezte a fiú, miközben hatalmas nagy kék szemeit az immár tisztán csillogó égboltra helyezte. – Mert ő egy szárnya szegett angyal volt, aki tévedésből leszületett ide.
- Ahogy mondod. – helyeselte a lány. – És, most, hogy kiszabadult a rabságból visszakapván szárnyait újra úgy tündökölhet, mint hajdanán…
A kellemes nyári zápornak már se híre se hamva nem volt. Az ég tisztán csillogott, már nem volt mit gyászolnia. Egy kisfiú a távolban boldogan játszott új kis házi kedvencével, akit még a vihar előtt vitt haza, a család nagy örömére. A kiskutya nagyon boldog volt új otthonában, ahol már garantált helye van. - Nem fogják többet kidobni.

Egy fiatal nő alig egy éves kisbabáját a kezében tartva sétált, férje mellett, egy kopár temetőben. Miközben a sírkövek között bolyongtak egymás kezét fogva, felszínre törtek bennük a régi emlékek.
- Megérkeztünk. – mondta Mark, miközben egy hatalmas nagy fehér, márványból készült sírkő előtt megállt.
A síron a következő felirat állt. :
„Olívia Grand, született 1991. 02. 23 meghalt: 2006. 04. 16 Emléked örökké szívünkben él.”
- Megfogod egy kicsit, Olivért? - kérdezte Éva, majd átnyújtotta gyermekét férjének.
- Hát persze. – válaszolta Mark, majd a kicsi után nyúlt. – Gyere a papához kincsem.
Miközben Mark a kisbabával volt elfoglalva, Éva egy fehér orchideát tett hajdani barátnője sírjára.
- Ez volt a kedvenced… - suttogta maga elé Éva, majd visszafordulván szerelméhez és gyermekéhez biccentett, hogy indulhatnak.
Mark még vetett egy pillantást a sírkőre, majd felesége kezét megfogva távoztak lassan a temető kijárata felé.
- Emlékszel még arra a napra? – kérdezte váratlanul Éva, majd megállt és felnézett az égre.
- Igen. – válaszolta a férfi is, majd ő is feltekintett oda, ahova az imént a lány. – Neki köszönhetjük, hogy együtt vagyunk. – mondta mosolyogva, majd tovább indultak.
- Igen… - mondta Éva majd gyermekére pillantott. – Mindent neki köszönhetünk. Olíviának…