- „Olyan furcsa érzésem van, mintha már nem a kórházban lennék…” - gondolkozok el magamban, majd lassan kinyitottam a szemem. – Te jó ég! – kiáltottam fel amint megpillantottam magam előtt két hatalmas nagy kaput. Igaz, hogy nagyon régen voltam már az általános iskolámban, de még így is felismertem az épületet magam előtt. Igaz kicsit megváltozott, hisz már nem a jól megszokott ajtók voltak velem szemben, hanem valami utánzatuk. Ahogy jobban megnéztem, és közelebb mentem, láttam, hogy a kapu vasból volt és mintha valami számítógép féle lenne a jobb oldalt rögtön a kapu mellett.
- Sziasztok. – hallottam egy roppant ismerős hangot a hátam mögül, majd megpillantottam ükunokámat amint felém, rohan.
- Szia Joei, mi ez az egész, és hogy kerültem ide? – kérdezem tőle kétségbe esett hangon. Amint meghallottam saját hangom hátra tántorodtam. Ugyanolyan fiatalos volt, mint annak idején, mikor még ide jártam.
Joei egyre közelebb ért hozzám, majd mikor már épp lassítania kellett volna léptein rágyorsított. Egy pillanat műve volt az egész, és már mögöttem is termett. Átfutott rajtam!
- Ez… ez… lehetetlen – dadogtam, majd megfordultam és láttam amint egy csoport gyerekhez fut, akik mind ugyanolyan egyenruhában vannak.
Pislogtam párat, majd elindultam Joeiék után. Lassan oda sétáltak a kapuhoz és leakasztottak a nyakukból egy furcsa kártyát, majd mind közel érintették a számítógépnek nézett tárgyhoz.
- Azonosítva, Joei Hadson, 5/a osztály engedélyezve. Bip! – hallottam amint valami robot hang megszólalt mikor a kis kártya hozzá ért az érintő képernyőjéhez. A hatalmas nagy ajtó egy pillanatra kitárult, majd be is csukódott. Ezt a többi diák is megismételte. Ámultam és bámultam semmit nem értettem az egészből, majd mikor már az utolsó tanuló is, belépni készült én is gyorsan oda futottam és beszaladtam mellette. Régen az ajtóval szemben lépcső volt, most négy egymás melletti „mozgó padló” szerűség volt lerakva. A gyerekek példáját követve én is felálltam a „mozgó padlóra”, ami kivitt bennünket az udvarra. Ott pár gyerek levált tőlünk, a többiek pedig Joeival az élükön oda mentek egy nagyobb diák csoporthoz, akik a sok padon ültek, amik egymás mellett voltak lerakva.
- Sziasztok. – hallottam köszönni ismételten ükunokám, majd beszélgetésbe elegyedett a többiekkel. Ahogy néztem a sok diák arcát, elszomorodtam.
- Mért nem vesznek észre? - kérdeztem magamtól, majd egészen közel mentem és elkezdtem hadonászni az arcuk előtt. – Nem vagyok átlátszó! Akkor meg miért nem…. Te jó ég - hirtelen elsápadtam, eszembe jutott minden. Bevillantak előttem emlékképek. Idős vagyok. Kórház. Beteg. Gyógyíthatatlan. Sírás. Az orvosok beszaladnak. A gép hangos csipogása. És végül minden sötét.
- Meghaltam? – kérdezem tétován magamtól, majd nem várt válasz érkezik mellőlem.
- Igen. – mondja egy mély férfias hang, majd hirtelen érzem, ahogy valaki a vállamra teszi a kezét. Óvatosan oldalra pillantok és meglátom, amint egy csontokból álló kéz hever vállamon.
- Ááá! – sikoltok fel, majd hátra ugrok kettőt és elesek. – Te meg ki vagy? – kérdezem tétován az előttem lévő csontváztól.
- Azt hittem emlékezni fogsz rám, Melinda. Én emlékszem rád, meg az együtt töltött biológia órákra is! – ravaszul elvigyorodik, ami igen nagy teljesítmény egy csontvázhoz képest!
- Sa… Samu? – remegő hanggal teszem fel neki a kérdést, mire ő biccent. Felkelek a földről, majd remegve teszem fel neki a következő kérdést. – Ha… ha én meghaltam, akkor most te át fogsz engem segíteni a túlvilágra?
Samu egy pillanatig értetlenül néz rám, majd elneveti magát!
- Ne vágj már ilyen rémült képet! – mondja két nevetőgörcs között. – Én nem a kaszás vagyok!
- Akkor mond meg nekem, mért vagyok itt? - már szinte semmit sem értek az egészből. Meghaltam és most az általános iskolámban vagyok, ahol azzal a csontvázzal beszélgetek, akiről az emberi testet tanulmányoztam néhai biológia tanárommal.
- A válasz egyszerű, mert amikor meghaltál, én segítséget kértem a lelkedtől, aki azt mondta, hogy segít nekem és ad egy hét haladékot, amíg nem kell átkelned a túlvilágra.
- Ez valami vicc ugye? – kérdezem tőle, és most rajtam van a sor, hogy nevessek. Ám mikor látom, hogy kedves kis csontváz barátom már fele ennyire nem találja mulatságosnak a dolgot, újra komolyan nézek rá. – Nem vicc ugye? – kérdezem abba hagyván a nevetést.
- Nem, nagyon is komoly, a jövőm múlik rajta, hogy tudsz e segíteni, vagy nem.
- A jövőd? – kezdtem egyre nevetségesebbnek érezni ezt a dolgot.
- Igen, nézz körbe, ez itt a XXII. Század! Legalább 100 év telt el azóta, hogy te ide jártál iskolába! Itt minden megváltozott!
Egy pillanatra körbe tekintettem az udvaron. Tényleg minden megváltozott, hisz már nem a jól megszokott iskolai udvaron voltam. Ahol régen fák és virágok voltak, ott valami furcsa életszerű hologramok álltak. A föld, amin járunk, már nem olyan fekete szurkos volt, hanem olyan mit az úttesteken van, sima és rettentően forró, főleg így nyáron. A régi ivókút helyére is valami nagy, számítógép szerűség került, amit nem igazán tudtam beazonosítani. Egészen addig, amíg egy diák oda nem ment és az érintőképernyőjéhez nyomva azonosítóját, ki nem dobott egy palack vizet az a masina.
- „Itt tényleg minden megváltozott” – gondoltam magamban majd újra Samut kezdtem el figyelni.
- A tanórák, már nem a jól megszokott rendszerben történnek, mára már mindent csak a számítógépek tesznek ki! A gyerekek onnan tanulják a tananyagot, a tanárok pedig semmit nem tesznek annak érdekében, hogy ez másként legyen! – mikor láttam, hogy Samu a beszámolója végéhez ért, tétován tettem fel neki a következő kérdést.
- Oké, értem ez tényleg nem lehet annyira jó, de nem értem, hogy én hogy jövök a képbe?
- Mint említettem mindent a számítógépekkel mutatnak meg a tanárok. Virtuális programok és hologramok segítségével tanítanak. Az évek során, ahogy jött a váltás engem teljesen elhanyagoltak. Végül felkerültem az Iskola Múzeumba, és már több mint húsz éve ott porosodok. Kérlek, segíts nekem, hogy újra én is segíthessek a gyerekeknek a tanulásban!
- Hát… - kezdtem, majd ahogy ránéztem és láttam rajta az akaratot és a dacot azért, hogy újra taníthasson, megsajnáltam. – rendben, segítek.
- Tudtam, hogy rád számíthatok! – kiáltott fel örömében.
- Mond, mit kell tennem?
- Egy hetünk van rá, hogy a tanár tudomására hozzuk, amit akarunk. Te most szellem vagy, elméletileg különleges képességeid vannak. Előbb rá kell jönnöd ezekre és csak azután tudsz segíteni.
Biztos lerítt az arcomról, hogy halvány fogalmam sincs arról, amiről beszél, ezért szép lassan elkezdte magyarázni, hogy minden szellemnek van különleges képessége, és ha én ezt arra használom, hogy a tanárral kapcsolatba kerüljek, akkor nyert ügyünk lesz. Beszélgetésünknek az iskolacsengő vetett véget. Illetve…
- Figyelem! Bíííp! Az órák tizenöt perc múlva megkezdődnek! Becsöngettek! Bíííp! - hallottam a szokásos robot hangot.
A gyerekek amint meghallották a csengő szót, kedvetlenül ugyan, de elindultak arra amerre nekünk régen nekünk volt a sorakozó volt. Megint csak leesett az állam, mikor megláttam, hogy a gyerekek osztályonként felálltak a „futó padlóra” és elkezdték őket bevinni az elektromos műszerek.
- Elég bonyolult lehet ez a rendszer! – intek a „futó padlók” felé, mire Samu heves bólogatásba kezd.
- Na, gyere. – mondta, majd elindul ő is a diákok után. Mi is ráálltunk a futószalagra, majd pont Joeiék osztályát követve mentünk be a biológia órára. Az osztályterem ugyan ott volt, mint régen csak éppen belülről változott meg. Mikor beléptünk úgy éreztem magam, mintha egy kibelezett almában lennék. Semmi sem olyan volt, mint amire én emlékeztem. A padok körkörösen voltak elhelyezve és minden padon egy számítógép díszelgett. A gépek és a padok is a fal felé néztek. A székek forgósak voltak, amit nem nagyon értettem. A terem tetején meg kicsi, kameraszerű valami volt rögzítve tele vezetékekkel. A tanári asztal még mindig ugyan ott volt, azzal a különbséggel, hogy három számítógép is elhelyezkedett rajta. Már éppen kérdezni akartam Samutól, hogy mire kell ez a sok gép, mikor belépett a tanár.
- Jó reggelt osztály. – köszönt hangosan, majd oda sétált az asztalához és lepakolta a cuccait. – A mai órán folytatjuk, amit a múltkor elkezdtünk. – mondta, majd bekapcsolta a gépeket. Ekkor mindenki megnyitotta a saját mappáját és egy ott leírt szöveget kezdett el tanulni. Eközben a tanár egy csomó kattintás után beizzította a fenti kis kamerát, vagy mit, ami hirtelen egy ember alakot vetített a terem közepére. A tanárnő néhány kattintgatás után szólt az osztálynak, hogy mindenki figyeljen a terem közepére. Ahogy a tanárnő kattintgatott a kis ikonok csak úgy szaladgáltak az ember körül. Mindig, amire a tanárnő kattintott került nagy méretbe az ember jobb oldalára. Míg a tanárnő a beállításokkal bíbelődött, az ember különféle dolgokat csinált, mint például el kezdett helyben futni, vagy nézelődni a kezével viccesen kergetni az ikonokat. Ha a tanárnő kilépett az egyik helyről az ember, viccesen hozzá érintette a kezét az ikonhoz, ami kis kockákra bomlott és helyét az új ikon vette fel. Végül mikor a tanárnő mindent beállított, az emberke megszólalt, az ikonok pedig eltűntek mellőle.
- Jó reggelt 5/a-sok. Ma a vakbéllel fogunk foglalkozni. – mondta, majd hirtelen eltűnt a bőre a hasánál és milliméter pontossággal mutatta meg a belső felépítését. Innentől kezdve az óra végéig a gépé volt a főszerep. Mindent elmondott, amit csak a vakbélről tudni lehet.
Egy csomó ideig leesett állal bambultam, később viszont eszembe jutott, hogy Samu is velem van. Óvatosan oldalra pillantottam, majd szívszorító látvány fogadott. Szegény csontváz barátom annyira szomorúan és vágyakozva nézte a terem közepén álló hologramot, hogy azt már fájt nézni.
- Ne lógasd az orrod! – mondtam, majd bíztatólag megfogtam a kezét. – Ígérem neked, hogy mindent megteszek, hogy egy hét elteltével már te állj ott!
Jól eshettek neki szavaim, mert megszorította a kezem és elindult velem az ajtó felé.
- Én itt nem tudok át menni. – tiltakoztam, mikor láttam, hogy ő már félig átment.
- De igen, ne feledd el, most szellem vagy! – mondta, miközben visszanézett és húzott tovább.
Mély levegőt véve mentem utána, legnagyobb meglepetésemre sikerült átmennem az ajtón, de mire örülhettem volna, már a következőn haladtunk át, a matek terembe érkezve. Itt szinte minden ugyan olyan volt. Legalábbis ami a tárgyak elhelyezését illeti. Igaz, hogy a régi jól megszokott zöld padok helyett már barna szebb és újabb padok voltak és a székek is le lettek cserélve fekete párnázottakra. Szememmel a tanár után kutattam, sajnos eredménytelenül. A táblára, amiről a gyerekek az anyagot másolták, egy kivetített példát csinált meg „csigalassúsággal” egy hologram.
- Itt nincs is tanár? – kérdeztem meglepődve, bár hangomon inkább a felháborodás volt érezhető.
- Nincs, csak egy megfigyelő, látod? Ott ül a bal hátsó sarokban. – mutatott csontos kezeivel újdonsült barátom a hátsó asztalhoz, amin látszott, hogy nem olyan pad, ahol a diákok ülnek. Ám tanári asztalnak se volt mondható.
- Ez… borzasztó! – mondtam, majd gyorsan tovább is álltam. Mikor kiértem a folyosóra, felálltam a „futó padlóra”. Samu a nyomomban volt.
- Hova megyünk? – kérdezte.
- Őszintén? – kérdeztem. – Nem tudom, ahova ez az izé visz, amúgy ez mindig megy? – kérdeztem leguggolva és figyeltem, ahogy megyünk.
- Igen. – válaszolta.
- Értem. – felálltam. – Jé, az emeletre megyünk – örültem meg, majd mikor felértem rögtön jobbra fordultam be, lelépve a „futó padlóról”. – Régen, erre volt az osztálytermem. Irodalom, nyelvtan angol és osztályfőnöki óráim voltak itt. – elmosolyodtam a hirtelen jött emlékképekre.
- Most is ezeket tanítják itt. – mondta. – ha jól tudom, most irodalom óra van a 8/c-sekkel.
- De jó! Lelkesedtem fel. – nézzünk be. – mondtam, s egy szempillantás alatt bent voltunk a teremben. – Aszta…
Itt szinte alig változott valami. Legalábbis ahogy beléptem és körbe néztem ez az érzés fogott el. Később, ahogy jobban szétnéztem persze rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sem így van. A padok elhelyezkedése teljesen más volt. Még mindig egyszemélyes nagy padok voltak egymás mellett, csak éppen a helyük változott. Itt legnagyobb örömömre már volt irodalom tanár is, aki éppen lelkesen magyarázta, hogy, hogy élt József Attila. Ahogy jobban megnéztem a diákok asztalát, érdekes dolgot vettem észre. A pad egynegyed részén a jobb felső sarokban egy számítógép helyezkedett el. Most éppen József Attila életrajza volt látható rajta. Samu elmagyarázta, hogy a tanári asztalról lehet irányítani, hogy mi jelenjen meg a kis képernyőn. Itt interaktív feladatokat is végezhettek a gyerekek, ha úgy volt beállítva a program. Nem fűztem túl sok mondanivalót ide, inkább tovább mentem. A következő utunk a történelem terembe vezetett, ahol nem kis meglepetésben volt részem. Az egész terem fehérre volt vakolva és nem volt benne semmi egy két hologramot sugárzó gépen kívül. Persze óra közben volt a legizgalmasabb. Ahogy beléptünk a terembe rögtön az első világháborúban találtuk magukat.
- Ez bámulatos… - jöttek ki a szavak a torkomon.
- Így is lehet fogalmazni… - mondta Samu, majd megfogta a kezem és tovább húzott, mikor kiértünk a teremből kérdőn néztem rá.
- Ne haragudj, de túlságosan élethű, ha érted, hogy mire gondolok… Most például éppen egy igen véres rész jött volna, és nem akarom, hogy így emlékezz vissza.
- Oh… - válaszoltam és kedvesen rá mosolyogtam. – Akkor mennyünk máshova!
Egész nap csak járkáltunk az iskolában. Samu nagyon érdekes dolgokat mutatott nekem. Igaz, hogy sötétedéskor vissza kellett mennie az Iskola Múzeumba, mert a lelke nem bírta tovább, de nem is bántam. Egész éjjel azon gondolkoztam, hogy vajon hogy tudnék neki segíteni, hisz már csak hat napunk maradt. Másnap is körbe jártuk az épületet Samuval és különös dologra figyeltünk fel. Ahogy elhaladtam az egyik számítógép mellett, az egyik pillanatról a másikra leállt, majd újraindult. Biztosan érzékelhette a jelenlétem. Teltek múltak a napok és egyre furcsább dolgok történtek körülöttem. Többször kiakasztottam a közelemben lévő gépeket, volt, ami egy egész napra le is állt. Már csak három napunk maradt és semmi ötletünk nem volt azzal kapcsolatban, hogy, hogy hozzuk a biológia tanár tudomására, hogy mit szeretnénk.
- Mit szólnál hozzá, ha esetleg miközben a géppel van elfoglalva megjelentetek neki egy üzenetet? – kérdeztem lelkesen, ám nem éppen úgy reagált rám, mint számítottam.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, csak megijedne, és messziről elkerülné az Iskola Múzeumot.
- Lehet… - válaszoltam csalódottan, majd hirtelen remek ötletem támadt.
- Mond csak, te fel tudsz emelni dolgokat? Például egy papírt el tudnál vinni egyik helyről a másikra?
- Igen, azt hiszem, miért? – kérdezte, de válasz helyett én csak ördögi vigyorra húztam a számat.
Másnap, Samuval ott tolongtunk a biológia terem tanári asztala előtt, arra várva, hogy mikor érkezik meg a tanárnő. Sajnos nem volt első órája, de a második órára már bejött. Pattanásig feszült idegekkel figyeltük amint elolvassa az asztalon hagyott üzenetünket. Pár perc elteltével már éppen azon gondolkoztunk, hogy mi legyen a következő próbálkozásunk, mikor a tanárnő hirtelen felkapta a kabátját és kiviharzott.
- Samu az Iskola Múzeum, nem a harmadik emeleten van? – kérdeztem meglepődve, mikor látta, hogy a tanárnő az udvar felé megy.
- Nem, még 2056-ban átköltözött az udvar végébe. Illetve, áthurcolták a régi dolgokat és az óta nem nagyon hoztak ki onnan semmit.
- Értem. – mondtam, majd gyorsan elkezdtünk futni a tanárnő után.
Szerencsére bejött a tervem, amit tegnap valósítottunk meg. Mivel én valamilyen szinten tudom uralni a számítógépet, írtunk egy levelet, a tanárnőnek, amit aztán kinyomtattunk és oda tettünk az asztalára. A levélben az áll, hogy egy nagyon régi diák meg szeretné kérni a tanárnőt, hogy taníttassa az ükunokáját, a régi iskolai csontvázzal, Samuval. Kicsit furcsán lett megfogalmazva, hisz a levél szerint egy több mint száz éves volt diák kéri meg a tanárnőt. A végére pedig gyönyörűen megfogalmazott indoklás volt írva. Szerintem, meghatotta a tanárnőt, és ezért megy most Samu keresésére. Miközben futottunk, lopva Samura néztem, aki boldogságot sugárzó arccal futott mellettem. Érdekes, hogy egy csontváz milyen arckifejezésekre képes.
- A levél szerint itt kell lennie… - rángatott vissza elmélkedésemből a tanárnő hangja. Annyira bele voltam merülve a Samuval való gondolatmenetembe, hogy észre se vettem, hogy megérkeztünk.
- Ott, ott vagyok! – kiáltott Samu és közben lelkesen ugrált a tanárnő előtt és mutogatott. Öt perces keresgélés után szerencsére a tanárnő is megtalálta kedves csontváz barátom és rögtön magával is vitte a terembe. Éppen időben, mert pont becsöngettek, mikor vissza értünk.
- Téged, drága Samu barátom, most szépen itt hagylak. – mondta miközben beállította a terme jobb felső sarkába, a szekrénybe és elkezdte az órát.
- Hé! – háborodott fel Samu. – Nem azért dolgoztunk ennyit, hogy most ide legyek bezárva!
- Nyugi, Samu! – próbáltam nyugtatgatni. – biztos csak azért tett be oda, mert koszos vagy és még rendbe kell szednie téged óra előtt.
- Biztos… - hümmögte, majd durcásan leült az egyik sarokba és onnan nézte tovább, ahogy a tanóra a hologram emberkével folytatódik tovább.
Még aznap miután véget ért a tanítás a biológia tanár bent maradt és szépen letisztította Samut. Végig figyeltük minden mozdulatát. Néha Samu megborzongott egy-egy érintésnél. Végül én meguntam és elmentem nézelődni az iskolába. Most, hogy ilyen kihalt volt sokkal másabb volt, mint napközben. Benéztem a vécékbe is, annyit biztosan kijelenthetek, hogy 100 év elteltével, sokkal szebb, mint az valaha is volt! Tiszta, és új csempével van kirakva! Hihetetlen, olyan gyorsan elrepült az idő. És már vége, számomra véget ért az élet. Ez, hogy most halálom után is itt vagyok, ez csak a szerencsémnek köszönhető.
Másnap volt az utolsó napom, amit még a földön tölthetem. Samu már nem volt mellettem többet; miután a tanárnő megtisztította és a tanterem közepére állította, nem tudtunk többet beszélni. Mikor elkezdődött a tanóra, Samu csak úgy sugárzott az örömtől. Persze ezt csak én láttam. A gyerekeknek új volt kedves csontváz barátom, ezért rögtön felpattantak a helyükről és össze-vissza tekergették szegényt. Ők már egy virtuális világban nőttek fel, nekik még furcsa volt Samu, hisz ő kézzel fogható volt. Örömmel töltött el a gondolat, hogy segíthettem neki. Ahogy őt figyeltem hirtelen megláttam egy fehér fényt. Vonzott a fény, így lassan felálltam és elindultam felé. Éppen fél úton járhattam, mikor utoljára visszanéztem Samura.
- Köszönöm… - suttogta nekem, miközben a gyerekek a végtagjait himbálták ide-oda. Rámosolyogtam, nem csak neki, hanem a gyerekeknek is örömet szerezhettem. Nagyon boldog voltam, hogy így alakult. A fény egyre erősebb és erősebb lett. Hirtelen lepörgött előttem az életem, az iskolám régen és most. Furcsa érzés volt. De nem tudtam tovább gondolkozni. Mert a fény, ami felé mentem, az egész testemet megvilágította. Hirtelen jött melegség öntött el, majd vége. Nem emlékszem, hogy mi történt az után…

Vége!

 

Súgó Még nincs hozzászólás.