Yuri és Sora

- Sziasztok! – köszönt Leila, amint meglátta az érkezőket. Leon feléjük biccentett, majd visszafordult Maya felé.
- Sora! Yuri! – örült meg a kislány az érkezőknek. – Annyira örülök, hogy megjöttetek.
- Sziasztok. – mondta Sora kicsit meglepetten.
- Hello – mondta fennhangon Yuri is, majd észrevehetetlenül közelebb hajolt Sorához és a fülébe suttogott. – Ne itt és ne most mondjuk el neki, rendben?
- Oké. – válaszolt Sora, majd a fiút előre engedve ő is belépett a kórterembe.
- Annyira örülök, hogy eljöttetek hozzám, látogatóba! – lelkendezett Maya majd kezét nyújtogatva az érkezők felé próbált meg feljebb ülni.
- Hé kislány. – mondta Yuri, majd a betegágyat megkerülve megfogta a kezét és finoman visszanyomta. – Neked még nem kéne felkelni.
- Úgy bizony, maradj csak nyugton még egy darabig. – mosolygott Sora miközben ő is oda ért Yuri mellé és megcirógatta a kicsi arcát. Mikor felpillantott, szembe találta magát Leon dermesztően fagyos tekintetével. Leila és Leon pontosan velük szemben ült a kislány ágyának másik oldalán.
- Képzeljétek el, az a kedves néni a túloldalon, azt mondta, hogy ismer titeket és, hogy nagyon jó barátok vagytok. A bácsi szerint még egy helyen is laktok. – kezdte el lelkesen magyarázni a kislány.
- Igen? – kérdezett vissza Sora, majd mosolyogva figyelte Mayát, aki már sokkal jobban volt, mint mikor utoljára jöttek.
- Mond csak Sora, nincs kedved lejönni, meginni egy kávét és közben beszélgetni? – nézett barátságosan a szőke főnix a lányra.
Yuri megszorította Sora kezét, mire a lány lopva oda pillantott és látta, amint párja észrevehetetlenül biccent egyet előre ezzel jelezve, hogy menjen.
- Rendben van, gyere, menjünk. – válaszolt Sora, majd mosolyogva elindult kifelé. A liftben egész végig az járt a lila hajú lány eszében, hogy vajon jó dolog volt-e párját és Leont egy helyen hagyni. Végül arra jutott, hogy a kislány jelenlétében biztos nem csinálnak semmi olyat, amit később megbánhatnak.
- Na és mond csak, hogy jöttetek össze Leon - nal? – kérdezte Sora, megtörve a beálló csendet.
Leila arcvonásai egy pillanatra megrándultak, majd lenyugodva válaszolt.
- Mikor visszajött a színpadhoz bejelenteni, hogy újra leszerződik… - kezdett bele a mesélésbe a lány, ám Sora közbe vágott.
- Hogy mit jelent be? – torpant meg ijedtében..
- Nem is tudtatok róla? - lepődött meg Leila.
- Nem, nekünk senki sem szólt! – lett kicsit ideges Sora.
- Furcsa… - gondolkozott el Leila. – Na, mind egy, szóval miután alá írták a szerződéseket elsétált az edzőterem mellett és gondolt egyet, hogy bejön. Én éppen egy nehéz ugrást hajtottam végre, dühös voltam és figyelmetlen ezért rosszul érkeztem vissza és elkezdtem zuhanni. Pont, hálón kívülre estem volna és mikor már épp vártam a becsapódást és a biztos halált, Leon jött és megmentett. Neki köszönhetően mind a ketten a hálóban landoltunk. Ha akkor nem jön, már nem lennék. Aznap este elhívott, hogy menjek el vele vacsorázni. Mivel még a sokk hatása alatt voltam, igent mondtam neki. Az este remekül telt el. Nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk. Amit Leon részéről furcsálltam, de nem törődtem vele. Utána minden este elvitt valahova. Nagyjából ennyi.
Miközben a lány mesélt, Sora végig az arcát figyelte és arra a következtetésre jutott, hogy Leila nyugtalansága és néha meg-megfeszült arca, még ha mosoly mögé is van bújtatva, némi bizonytalanságot kelt a történetében.
- Értem. – válaszolta Sora, majd megérkeztek az automatához. – Mit kérsz?
- Kávét, cukorral. – jött a rövid válasz.
A japán lány oda ment az automatához majd megvette Leilának, amit kért, magának pedig vett egy pohár vizet.
- Köszönöm. – nézett hálásan Sorára Leila, majd elvette tőle a kávét és visszaindultak.
A visszafele út elején szintén csendben haladtak előre. Már éppen elérték volna a liftet, mikor Leila megfogta Sora kezét.
- Kérlek, menjünk a lépcsőn. – mosolygott.
- Rendben. – jött a rövid válasz, majd elkezdtek felfelé sétálni a lépcsőn.
Sora a teli pohár tiszta vizet nézte, amit a kezében tartott és gondolkozott.
- Leila olyan furcsa most, hogy nincs Leon közelében. Mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogy kezdjen bele. – gondolkozott el magában a lila hajú lány. – És az arca is nagyon furcsa pont úgy néz ki, mint nekem mikor ki kellett sminkelnem, miután Leon megütött… Te jó ég! Hogy erre nem jöttem rá hamarabb!
Sora hirtelen megfordult a lépcsőn így egy magasságba került a szőke lánnyal. Igaz, hogy rájött a másik titkára, mégsem tudta, hogy mondja el. Nem akarta sem halálra rémíteni és megalázni sem ennyi ember előtt, mivel a folyosó, amire éppen felértek, tele volt emberekkel.
- Leila, eljössz velem a mosdóba? Meg kéne igazítanom a sminkem. - jutott eszébe az egyetlen kifogás, ami elég hihető is ahhoz, hogy félre vonuljanak.
- Persze. – majd miután pár perc elteltével a mosdóba érkeztek, kérdőn tekintett az előtte álló lila hajú lányra. – nem igazítod meg a sminked? – nézett rá érthetetlenül, miután a másik egyáltalán nem a tükröt nézte, hanem őt.
- Leila, mi mindig is őszinték voltunk egymáshoz, ugye? Hisz a legendás manővert sem tudtuk volna megcsinálni, ha nem bízunk a másikban.
- Igen, de nem értelek ezzel, most mit akarsz mondani? – nézte furcsán Leila Sorát, miközben a lila hajú bevizezett egy zsebkendőt.
- Csak… - kezdte Sora, majd közelebb lépett a másikhoz és a vizes zsebkendővel óvatosan megtörölte bal arcát, ahol a smink lekenése után egy zöldes piros folt éktelenkedett. – Erre – mutatott a foltra.
- Szóval rájöttél… - lettek könnyesek a szőke hajú lány szemei. – Azt is tudod, hogy ki… tette? – próbálta keresni a szavakat a zavarodott lány.
- Leon, ugye? Mit tett még veled? Ugye… ugye semmi… mást? – Során is látszott, hogy nem találja a szavakat, hisz vele is hasonlóképpen bánt el a szürke démon. Még most is maga előtt látja azon az estén, hogy mit művelt. Még mindig élénken élnek benne a fenyegető szavak s tettek.
- Nem, semmi mást, de honnan tudtad, hogy ő volt? – nézett rá szomorúan a megtört lány.
- Ezt most bonyolult lenne elmagyarázni… Viszont azt meg mondhatnád, hogy téged mért ütött meg.
- Sora, jól figyelj rám, most nincs időm arra, hogy ezt elmondjam és nem is lenne ajánlatos itt beszélnünk, hisz bárki meghallhatja. Viszont Leon azt mondta, holnap este vissza kell mennie valamiért a színpadhoz de, még másnap a reggeli géppel jön. Tehát holnap este elmegyek hozzátok, és mindent elmesélek, rendben?
- Rendben. – mondta Sora, majd átölelte barátnőjét és halkan hozzá tette. – Addig is vigyázz magadra.
Leila is visszaölelte, majd mikor elengedték egymást a szőke lány gyorsan visszafestette magára a sminket és újra elindultak a fiúk felé. Csöndben haladtak egymás mellett. Leila kicsit örült ugyan, hogy lesz kinek elmesélnie a dolgot és talán segítségre is számíthat tőlük. Ám, nagyon félt attól, hogy mi lesz, ha Leon rájön, hogy lebukott. Sora is hasonlóképpen gondolkodott. Mert ugyan örült neki, hogy Leila mégsem önmagától szeretett bele a férfibe, de féltette is őt attól, hogy miket tehet vele Leon.
- Vissza értetek? – kérdezte Leon, majd átölelte a szőke szépséget, mikor az oda ért mellé.
- Igen. – válaszolta kedvesen mosolyogva Leila.
- Miről maradtunk le? – nézett Sora Yurira, mikor a szőke fiúhoz ért.
- Semmiről. – válaszolt a fiú helyett Maya.
Yuri mosolyogva összeborzolta a kislány haját.
- Hé! – nevetett Maya.
Sora lopva Leonék felé pillantott. Elszomorodott, ahogy Leilára gondolt és arra a lehetetlen helyzetbe, amibe belekeveredett. Az is tudatosult benne, hogy Leila tényleg remekül eljátssza a szerető kedves szerepét. Visszanézett a nevető Mayára.
- „Leila tényleg remek színész lenne.” – gondolta még magában.
- Nekünk most mennünk kell. – jelentette ki fagyosan Leon.
- Jajj, de kár… - mondta gúnyosan Yuri.
Leon arcizmai egy pillanatra megrándultak, majd nyugodtságot színlelve felállt és Leila kezét fogva elindult kifelé.
- Sziasztok. – köszönt mosolyogva Leila.
- Hello – vetette oda Leon, majd eltűntek az ajtó mögött.
Sora csak feléjük biccentett, majd mikor az ajtó becsukódott, figyelme újra szerelmére és fogadott lányára terelődött.
- Sora mond csak miért kellett ilyen hamar elmenniük? – kérdezte Maya szomorúan.
- Nem tudom, biztos sok dolguk van még. – mosolygott a lányra.
- Ugye ti még nem mentek? Ugye velem maradtok még egy kicsit? – nézett most Yuri felé a kislány.
- Hát persze, hogy maradunk. – jelentette ki Yuri. – Semmi pénzért nem hagynám ki, hogy még vagy százszor összekócolhassam az én kedvenc kis kórházi betegem!
Válaszolta a fiú, majd újra megborzolta a kicsi haját.
- Na, ne már. – próbált meg ellenkezni a kicsi, kevés sikerrel. – Sora, szólj rá, folyton ezt csinálja! – nevetett a lány.
- Yuri, igazán viselkedhetnél, nem így kell összekócolni valakinek a haját –mondta, majd ő is a kislány felé nyújtotta kezét és megpaskolta. – Hanem így!
- Ez nem ér, ti összebeszéltetek ellenem! Ha egyszer kikerülök innen, az tuti nem élitek túl. – nevetett tovább Maya. - Legalábbis a hajatok nem!
- Jól van, jól van, abba hagyjuk, ugye? – nézett kérdőn Yuri, kedvese felé.
- Igen. –mosolygott a lány majd, oda bújt a fiúhoz.
Maya összehúzta két kicsi szemöldökét és kérdőn pillantott az ölelkező páros felé.
- Sora, mond csak, ti szeretitek egymást, Yurival?
A párost egy csöppet meglepte a kérdés, majd a pillanatnyi szünet után mosolyogva bólogatni kezdtek.
- És engem is szerettek? – kérdezte mosolyogva.
- Persze, hogy szeretünk. – válaszolt Yuri.
- Akkor, ha szeretitek egymást, össze fogtok házasodni? Csak, mert akik szeretik egymást, azok összeházasodnak! Mivel engem is szerettek, mert ugye az előbb azt mondtátok. Ha már összeházasodtatok, akkor magatokhoz is vehetnétek! És akkor együtt visszamehetnénk oda, ahonnan jöttetek és akkor az, mindenkinek jó lenne! – hadarta el egy szuszra Maya az elméletét. – Na, milyen ötlet? – mosolygott tovább a meghökkent párra.
Yuri kérdő tekintettel Sora felé nézett, majd oda hajolt a füléhez és bele suttogott valamit. Sora pedig bólintással válaszolt a fiúnak.
- Hé, nem ér sugdolózni én is hallani akarom, amit mondtál! – durcizott kicsit Maya, mivel a két fiatal nem válaszolt neki.
- Ha annyira tudni akarod, csak megkérdeztem tőle valamit, hogy elmondhatom-e neked.
Maya agya úgy zakatolt a mondat hallatán, hogy azt még a pár is hallotta. Kis gondolkozás után pedig folytatta a kérdezősködő háborút.
- Ő igent bólintott, ugye? –kérdezte Maya.
- Igen – válaszolt neki a fiú.
- Akkor, ha ő igent bólintott arra, hogy elmondhatod-e nekem azt, amit tőle kérdeztél akkor hallani fogom, hogy mit akartál és tudni fogom a kérdést is. – a kislány kicsit belezavarodott abba, amit mondott és ez arcára is kiült. – Vagyis… akkor…
- Mindent tudni és hallani fogsz. – segítette ki Sora a kislányt a gondolat kavalkádból.
- Hm… - dünnyögte Maya, majd pár percnyi gondolkodás után felvidult az arca. – Azt hiszem értem!
- Akkor jó! – mondta egyszerre Yuri és Sora.
Ezen a kijelentésen mind a hárman elkezdtek nevetni.
- Akkor most pedig had halljam, amit mondani szerettetek volna. – mosolygott szüntelen a kislány. – Ja és nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettem ám az előző ötletem! Majd arra is szeretnék választ kapni. – kacsintott a kicsi, majd a páros felé fordult és teljes figyelemmel hallgatta őket.
- Maya, van egy nagyon jó hírünk. –kezdte a fiú.
- Mától fogva hivatalosan is mi vagyunk a nevelőszüleid. – folytatta a lány.
Maya meg sem tudott szólalni, annyira meglepte, amit a fiatalok mondtak.
- Ma voltunk bent az árvaházban és elintéztük a hivatalos iratokat.
- Ez azt jelenti, hogy ha te is szeretnéd, és minden jól megy, pár hét múlva együtt utazhatunk vissza mind a hárman a Kaleido Színpadhoz.
- Ez…- kezdte a kislány, majd örömkönnyek gyűltek a szemében. – Ez... Ez nem lehet igaz! Tényleg… tényleg ti lettetek a szüleim? – kiáltotta jó hangosan. – Hisz ez a legcsodálatosabb dolog, ami velem történt az életemben!
Sora és Yuri meghatódva nézték, amint lányuk elsírja magát. Közelebb hajoltak a kislányhoz és átölelték egymást mind a hárman. Életükben először úgy, mint egy igazi család. Abban a pillanatban mind a hárman elfelejtettek mindent rosszat, ami eddig történt velük. A külvilágot kizárva, csak arra tudtak gondolni, hogy most már van családjuk. Egyikük sem félt már attól, hogy mit hoz a jövő. Hisz amíg ők hárman összetartanak egy családként addig nincs mitől félniük. Tudták, hogy most már van kire támaszkodniuk, miért élniük és minek örülniük, mikor hazamennek.

10. fejezet vége