Szellemes történet

5. fejezet

Egy lány feküdt ágyán hanyagul betakarva. Hosszú szőke hajzuhataga kócosan terült szét az ágyon. A lány a reggeli napfény kellemesen melengető sugaraira ébredt fel.
- Mennyi az idő… - nyöszörögte Elina.
Ránézve órájára akkorát ugrott, hogy még az ágyáról is leesett.
- Jesszusom, már kilenc óra! – mondta elhaló hangon, majd gyorsan felöltözött megfésülködött és leszaladt az emeletről.
Munkaidő szerint már 8-kor kezdenie kéne, de neki csak tízre kellett ma beérnie. Általában biciklivel megy munkába, ami két óráig is eltarthat, de ma kivételesen ezt az utat kocsival fogja megtenni. Nagy szerencséjére és persze hála Jeremisnek, a kocsisnak, tíz perccel kezdés előtt már bent volt. A nap hamar eltelt és mire észbe kapott, már az utolsó gyermeket is elvitték a szülők. Éppen indult volna haza, mikor bele botlott főnökébe.
- Á Elina, ne haragudjon, hogy csak most tudtam szólni, de el kéne végezni pár adminisztrációs munkát még mielőtt haza megy.
- Rendben van. – sóhajtott megadóan egyet a lány, majd visszaindult a nevelőibe és miután lepakolta a cuccát, neki kezdett a vége láthatatlan papírmunkának.
Mire végre az utolsó gyermek lapjával is végzett, a nagy falióra ütött-kopott barna mutatója már este nyolcat mutatott.
- Jesszusom, hogy elszállt az idő… - mondta csak úgy magának, majd kinézett az ablakon és szomorúan vette észre, hogy kint már mindent beborított a sötétség. – Kellett nekem azt mondani Jeremisnek, hogy nem kell értem jönni a kocsival, mert gyalog szeretnék haza menni.
Felkelt az íróasztaltól és miután alaposan kinyújtóztatta elgémberedett izmait, felöltözött. Aztán lekapcsolta a lámpákat és mielőtt elhagyta az épületet, beriasztózott. Az utcára kiérvén, elindult a járda szélén hazafelé. Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért este a sötétben kellett megtennie ezt a több órás gyalog utat. Addig még nem is zavarta annyira a dolog, amíg ki nem ért a falu határára, mert ugye a faluban legalább az utcai lámpák fénye mutatta neki az utat. Ám onnantól kezdve, hogy az utolsó lámpát elhagyta kezdett egyre jobban eluralkodni benne egy érzés. Nem igazán félt, mert tudta, hogy semmi nem történhet vele, hanem inkább ideges volt. A falutól, az út otthonáig, egy ideig az erdő szélén haladt, később pedig bekanyarodott. Az útvonalat még álmában sem téveszthette volna el, mivel egy széles kocsiút vitte fel egészen a kastélyig. A körülbelül három órás út felét már megtette, pont akkor, amikor bekanyarodott az erdőbe.
- „Milyen érdekes, hogy az ember szeme milyen hamar hozzá tud szokni a sötétséghez. Szinte mindent látok, még jó, hogy teli hold van!” – gondolkozott Elina magában, majd hirtelen zajt hallott maga mögül. – „Mi volt ez? Mintha a bokor zörrent volna meg”
Hirtelen fordult hátra és nézett körbe. Félelme nem volt alaptalan, ugyanis az egyik bokorban egy kék szempárt vélt felfedezni egy pillanatra. Két-három pislogás után azonban már nem látta őket, ezért visszafordult előre és kicsit sietősebbre véve a tempót ment tovább. Öt perc elteltéig semmit sem hallott és már éppen elkezdett megnyugodni, mikor faágrecsegést hallott körülbelül öt méterre mellőle. Hirtelen kapta arra a fejét, majd ismét látta a kék szempárt.
- Ki van ott? – kérdezte nyugodtságot erőltetve magára, és megállt. Pár percig fülelt, majd miután nem hallott semmit, tovább akart indulni ám alighogy lépésre emelte a lábát újra hallotta a faágrecsegést, ám ezúttal a háta mögül. Gyorsan hátra fordult, ám a kéken izzó szempáron kívül semmit sem látott. Épphogy eltűnt a szempár, mikor falevél susogást hallott balra mellőle. Arra kapva fejét, ismét látta a szemeket.
- Azonnal jöjjön elő! – ordította a lány.
Akárkinek is beszélt, nem úgy tűnt, hogy hallgat a szép szóra, mivel az erdő sűrűjében ismét megjelent tisztes távolságra a lánytól a szempár.
Elina kétségbe esve kapkodta a fejét hol jobbra, hol balra. Az a valami egyre csak körözött a lány körül és közelebb jött. Mikor már Elina nem bírta tovább, elkezdett arra futni, amerre a kastélyt sejtette. Eszeveszett iramban haladt előre és még, véletlenül sem mert az erdő felé nézni.
- „Nem tudom, hogy mi, vagy, hogy ki volt ez, de nem is szeretném megtudni. Inkább sietek vissza a kastélyba, és majd kikérdezem Natasát, hogy mit tud erről az egészről. Végül is azzal nincs semmi baj, hogy félek, mert az emberi dolog. Sőt addig jó, míg félek, hisz ha már megijedek az sokkal rosszabb lesz!”
Már nagyon rég óta futott, szinte az, az érzése volt, hogy már meg kellett volna érkeznie, ám még, nemhogy közel állt volna a megérkezéshez, de még a kastélyt sem látta. Annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy észre sem vett egy faágat az út közepén és elesett
- Áu – adott hangot fájdalmainak a lány, majd megpróbált felkelni a földről.
- Elina, te meg mit keresel itt? – kérdezte a lány számára egy igencsak ismerős férfihang.
- Márco! – kiáltotta a lány. Hirtelen felpattant és oda szaladt a férfihez. – El sem tudom hinni, hogy itt vagy! Még sosem örültem soha senkinek ennyire, mint most neked, képzeld mi történt velem… - kezdett volna bele a magyarázásba Elina, ám a férfi a szavába vágott.
- Tudom, hogy mi történt és éppen ezért jöttem ide. Azonnal el kell innen tűnnünk. – mondta, majd a lány kezébe nyomott egy csepp alakú ököl nagyságnyi halványkék színű követ. – Ezt szorítsd meg erősen és gondolj a kastélyra!
- De hát…mi ez az egész? – kérdezte értetlenül a lány, ám mikor Marco idegesen villantotta ki hófehér vámpír fogait, a lány inkább nem kérdezett semmit, csak megszorította a követ.
Márco egy kicsit furcsa, a lány számára érthetetlen nyelven mondott valamit, miközben ő is egy ugyanolyan követ szorongatott, mint a lány. Elina ránézett a kőre, amit a markában tartott, majd meglepődve vette észre, hogy a kő felizzik és mintha belülről gomolygó vérvörös füst kezdene benne áramlani. Pár másodpercre az egész világ vörössé vált körülötte, mást nem is látott. Aztán amilyen hirtelen jött úgy kezdett halványodni, majd tűnt el a vörös füst körülötte. Először a kezét, meg a benne lévő követ pillantotta meg, majd, mikor felnézett szépen lassan kezdett kirajzolódni a kastély körvonala is.
- Vége van. – sóhajtotta a férfi, majd ránézett a lányra és annak érthetetlen arcát látva tudta, hogy most egy jó kis kiadós magyarázkodás és beszélgetés fog rá várni.
- Mégis mi volt ez az egész, és hogy kerültünk máris ide? – kérdezte megrökönyödve a lány.
- Figyelj rám jól. – mondta higgadtan Marco. – Mindent el fogok mondani, csak előbb menjünk be a kastélyba, rendben? Natasa és Joei szerintem már halálra aggódták magukat.
- Rendben. – indult meg a kastély felé a lány, majd kérdőn pillantott hátra, hogy a féri miért nem követi. – Te nem jössz? – akarta kérdezni, ám már csak egy denevért látott a szobája ablaka felé szállni… - Hát persze… hogy is felejthettem el, hogy nem lenne ajánlatos a bejáraton bejönnie velem és találkoznia a személyzettel. – motyogta már csak magának.
Amint a lány belépett a kapun, bele botlott az egyik szobalányába.
- Jó estét Elina kisasszony, hogy-hogy ilyen későn ért ma haza? Ugye nem esett semmi baja? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Nem, ne aggódjon, semmi bajom és azért értem haza később, mert akadt még egy kis munkám az óvodában.
- És mi az a kezében? – kérdezte rámutatva a kőre, amit szorongattam. Natasa éppen ebben a pillanatban lépett ki az ajtón Joeival a nyomában.
- Hogy ez? – kérdeztem felemelve a kezem, majd jó alaposan megnéztem a követ. – Ezt az egyik kisgyerektől kaptam ma. – válaszoltam pár percnyi gondolkodás után.
- Értem, hogy manapság milyen aranyosak is a gyerekek. – mondta a szobalány, majd kedvesen mosolyogva elment.
- Natasa. – mondtam amint a másik beosztottam elment. – Kérlek, gyertek fel tíz perc múlva a szobámba Joeival. – mosolyogtam rá, majd meg sem várva válaszát felmentem a lépcsőn egyenesen a szobámba.
- Mi tartott ennyi ideig? – tette fel a kérdést kicsit sem kedvesen Marco, amint becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.
- Jesszus, a frászt hoztad rám! – néztem rá, majd hanyagul ledobtam a cuccom egy székre és fáradtan dőltem rá az ágyra.
- Nos? – kérdezte türelmetlenül.
- Az egyik szobalány feltartott. – válaszolta Elina, majd feljebb tornázta magát az ágyon és hátát a falnak döntve kényelmesen elhelyezkedett.
- A többiek hol vannak? Szóltál nekik, hogy jöjjenek? – folytatta a kikérdezést.
- Nem azért, de nem gondolod, hogy az egyetlen, aki most kíváncsi lehetne az én, vagyok? – néztem rá szúrós szemekkel, majd amint megláttam meg-megfeszülő arcát, jobbnak láttam válaszolni. – Ha meg annyira tudni akarod, szóltam nekik és remélhetőleg mindjárt itt vannak. De addig is, elárulnád, hogy mi volt ez az egész? Amúgy meg, mit tegyek ezzel a kővel?
- Az nem kő. – mondta nyugodtan, majd az ajtó felé pillantott. – Megérkeztek
Abban a pillanatban, hogy Marco kimondta, hogy megérkeztek, rögtön kopogtattak is az ajtón.
- Elina kisasszony, bejöhetünk? – hallottam meg Natasa hangját az ajtó túloldaláról.
- Persze, gyertek csak! – mondta hangosan a lány, majd gondolatban hozzá tette: -„Honnan a bánatból tudta Marco, hogy itt vannak?”
- Marcooo – mondta elnyúltva az utolsó ó-t Joei és futva a férfi karjaiba, vetette magát. – Jól vagy?
- Hát persze. – mondta ő is, majd felemelte a fiút és úgy ölelte tovább.
- Elina, nem esett semmi bajod? – kérdezte Natasa, közelebb menve a lányhoz.
- Nem, mért veszélyben voltam? Kérlek, mondjátok el, hogy mi is történt valójában, mert így semmit sem értek. – kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, hisz ha Natasa és Joei ennyire aggódnak, akkor biztos, hogy nem csak szimplán képzelte a kék szemeket az erdőben és Marco sem véletlenül lehetett annyira ideges.
Natasa oda ült a lány mellé, majd mikor Marco lerakta a kezeiből a kisfiút, ő is oda futott és Natasa ölébe ült.
- Egy kicsit bonyolult lesz elmagyarázni. – válaszolt pár perc elteltével Natasa.
Marco lassan oda ballagott az egyik székhez és leülve rá felénk nézett.
- Szóval, kezdjük a legelején. Éppen Joeivel jöttünk haza a vacsorázásból, mikor elhaladtunk az erdő mellett. Mivel frissen és aránylag sok vért ittam így erőm teljében hamar észrevettem, hogy az erdővel nem stimmel valami. Ezért kerülő úton mentünk. A kisugárzásából ítélve arra tippeltem, hogy egy tört átokkal vagy valami hasonlóval lehet dolgunk. Nagyon furcsálltam, mivel ezen a környéken nem tudok senkiről se, aki ilyen varázslatokat képes lenne létre hozni. Mivel siettünk, így nem nagyon törődtem vele, viszont mikor megérkeztünk a kastélyba és Natasa mondta, hogy még nem érkeztél vissza, rögtön tudtam, hogy veled történt ott valami. Hamar visszasiettem. Az erdőt egy igen csak kellemetlen ara zárta körbe ezért elővettem két amagirint, hogy be tudjak jutni.
- Ne haragudj, hogy közbe vágok, de mi az a tört átok és az amagirin? – nézett furcsán a lány.
- Az átkoknak és varázslatoknak sok, sok külön fajtája van. A tört átok a közepes, nehezen megtörhető varázslatok gyűjtő neve. – válaszolta a férfi. – Az amagirin pedig az a kő, hogy a te szavaiddal éljek, amit a kezedben tartasz.
Elina újra ránézett a furcsa kavicsra, majd tekintetét visszaemelte Marco felé.
- Szóval elő vettem két amagirinemet és sikeresen bejutottam a burkon belülre. Amint a kék szemeket észrevettem, rögtön tudtam, hogy rontó démonokat küldtek ide. Nagyon haloványan érzékeltem a jelenlétedet, ezért elkezdtem arra haladni, amerről a kisugárzásod éreztem. – nézett Elina szemeibe a férfi miközben magyarázott. – mikor végre megtaláltalak, láttam, hogy már nagyon közel ért hozzád a démon, így nem maradt sok időm, rögtön cselekednem kellett. A kezedbe nyomtam az egyik amagirinemet és csak reménykedni tudtam benne, hogy sikerül, amit kitaláltam. És bevált, visszajöttünk a kastélyhoz és megszüntettem a burkot is.
Elina várt pár percet, majd mikor látta, hogy Marco befejezte mondandóját rögtön rákérdezett még pár részletre, ami nem stimmelt a fejében.
- Látom, befejezted, de nekem még mindig nem világos, hogy az a burok hogy jött létre és, hogy mik voltak azok a kék szemek, amik követtek.
- Téged bezártak egy burokba, ami annyit tesz, hogy folyamatosan mész és mész és mész, de soha nem éred el azt a helyet, ahova indultál. Aki egyszer bele keveredik egy ilyen csapdába, akár örök életében kereshetné azt a helyet, ahova indult, de nem találná meg. A helyszín egy idő után ismétlődik körülötted, de neked mégis olyan érzésed, van, mintha most járnál itt először. Ezeket, a burkokat általában csak az tudja megszüntetni, aki létre hozza. Ha az a valaki, aki létre hozta meghal, a burok is megszűnik létezni. Vagy természetesen, aki létre hozta saját akaratából is megszüntetheti, de ez ritka.
- A kéken izzó szemek hogy kerültek oda? – kérdezősködött tovább Elina.
- Ezt a burkot többféle képen és többféle helyen létre hozhatja egy tapasztalt varázsló, vagy boszorkány. Legtöbbször a helyszín; erdő szokott lenni, mint jelen esetben is, mert ez előnyös a sok fa miatt. Nem kell annyit fáradozni a varázslat létrehozásával hisz a fákat egyszerűbb úgy beállítani az emberek érzésében, hogy most látják először, mint mondjuk egy tavat. Ezek a burkok csak az adott emberre vannak hatással, akire ráolvasták. És ahol rámondták a varázslatot ott történik meg vele. Na, már most mivel te nem tudod, hogy egy varázslat hogyan épül fel, ezért nem tudok olyan részletes magyarázatot adni a kint történtekre. A kék szemek, amik körülötted ólálkodtak egy rontó démonhoz tartoztak. Mint mondtam, több féle burkot létre lehet hozni, te például az egyik legegyszerűbb burokba kerültél bele. Egy szimpla erdő, kettes szintű rontódémonnal.
- Azt hiszem, nekem kicsit sok ez így egyszerre és sok mindent nem is értek… ez ugye természetes? – kérdezte Elina, Natasáék felé fordulva halálra vált arccal.
- Nyugodj meg, mikor nekem meséltek ezekről a dolgokról, először én sem hittem el sokáig és nem is értettem. Mára viszont már igen tájékozott lettem. Viszont én még sosem kerültem be burokba, ezért vagyok kíváncsi, mert mesélni már meséltek nekem róla a fiúk, de élőben még nem tapasztaltam.
- Na, szóval visszatérve a rontó démonokra, ők olyan démonok, akik szeretik az őrületbe kergetni az embereket. Különböző módon. Akiket a te burkodba varázsoltak bele, kettes szintűek voltak. Ők imádnak elbújni vagy láthatatlanná válni, és a szemüket kéken izzóvá tenni. Köröznek körülötted, és egyre közelebb mennek, ha oda érnek hozzád, rossz esetben végeznek veled, jó esetben tovább folytatják a játékukat és távolodnak, majd újra közel. Akire rontó démont küldenek, nem húzza túl sokáig.
- Miért volt szükség erre a… - kérdezte Elina, majd felemelte a kezében tartott amagirint. – a… az…. – nem nagyon jutott eszébe a megfelelő szó, ezért kedvenc helyettesítő szavával élve folytatta . – szóval erre a kőre azért, hogy be tudj jönni a burokba?
- Azért kellett használnom az amagirinemet – nyomta meg az utolsó szót Marco – mert én varázslény vagyok. A burok beengedi az embereket, és a burok szintjétől függően van, akit tovább enged, van, akit bent tart, mint a legelső áldozatot, az emberek nem érzik a burok jelenlétét és nem is tudják hatástalanítani. Mivel én varázslény vagyok, ezért én tudom hatástalanítani is a burkot, de csak úgy, ha bele kerülök. Na, már most mivel ezt varázslény-mentessé tették, nem tudtam volna bele menni, csak az amagirinem segítségével.
- Viszont azt nem értem, hogy miért készítik embereknek ezeket, a burkokat? Hisz az emberek nem is tudnak a létezésetekről! Akkor miért büntetitek őket? – kérdezte ismét Elina.
- Először is ne beszélj úgy, mintha én is benne lennék ezekben a dolgokban, kettő, akik ezeket teszik, általában a szórakozás kedvéért, a játékért csinálják. Túl unalmasak nekik a hétköznapok és kicsit fel akarják maguknak dobni. Hidd el, én is ellenzem ezeket a dolgokat, úgy, mint te. Visszatérve az amagirinre, nem mindenkinek van olyanja és nem lehet csak úgy a sarki varázsboltokban kapni. Nagyon ritka, hogy bármilyen varázslénynek a birtokába is kerüljön, akárcsak egy. Az elsőt én még nagyon régen, több száz évvel ezelőtt szereztem, a másik pedig Marioé volt. A kettő varázsereje elég volt ahhoz, hogy be tudjak menni a burkon. Az amagirinek varázslat, bűbáj és átokmegszüntetésre, illetve kivédésére valók. Már egy is nagyon erős önmagában, de mivel nekem kettő van, így lazán be tudtam menni a burokba. Tudtam, hogy bent vagy és, hogy meg foglak találni, de abban már nem voltam biztos, hogy az amagirin neked is fog-e segíteni. Még soha nem hallottam róla, hogy valaha is ember érintette volna illetve használta volna ezt az amulettet.
Elina megint ránézett a kezében tartott amulettre.
- Az amagirin, amit a kezedbe nyomtam és a varázsige segítségével meg a koncentrációval sikerült kijutnunk és megtörnünk a burkot. Egy amagirint, akármilyen varázslény használhat, csak a saját nyelvének megfelelő varázsigét kell hozzá elmondani. Mivel én vámpír vagyok, ezért vált az amúgy kék színű amulett vörössé… vérvörössé… Amikor a gömbben a gomolygó füstöt láttad, akkor indult be a reakció. Aztán a vörösség kijött a kőből és ellepett mindent. A kő engedte ki. Miközben oda teleportált minket a kastélyhoz, megtörte a burkot. Végül a kő visszaszívta saját magába a vörös fényt és gomolygó füst képében újra visszaváltozott a kő eredeti kék színére.
- Marco. – szakította félbe a férfi beszédét Natasa. – Azt hiszem Joei elaludt, szerintem mi megyünk és lefekszünk aludni.
- Rendben van. – nézett rájuk Marco. – Holnap nagy valószínűséggel fáradt és nyűgös lesz és lehet, hogy a nyaki erei kicsit ki fognak dudorodni, plusz a két első foga is lehet, hogy át fog alakulni nap közben. Ez természetes, mivel neki ma volt az első áldozata. Holnap megint megyünk este, rendben? Ne aggódj, ez a reakció a testében csak egy hétig fog tartani, de jó lenne, ha nem nagyon látná közben a többi ember. Oké?
- Értem és majd vigyázok, hogy ne vegyék észre. – mondta, miközben felemelte fiát az ágyról. – Sziasztok! Jó éjszakát! – köszönt el, majd kiment az ajtón.
- Már csak egy kérdésem maradt. – folytatta halkan Elina, mikor Natasa kiment az ajtón. – Ki és miért engem zárt be a burokba?
Hosszú percekig csönd honolt a szobában, majd Marco felállt a székről és az ablakhoz sétált.
- Nem tudom… - mondta, majd kinézett az ablakon és a csillagokat kezdte el kémlelni.
- Lehetséges, hogy direkt módon akartak engem eltenni láb alól? – kérdezte enyhén remegő hanggal a lány.
Marco elkapta a tekintetét a csillagokról, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Figyelj rám jól Elina. – mondta – akárki is volt és akármiért is tette ezt veled, amíg az amagirin nálad marad, addig nem eshet bántódásod.
A lányt megnyugtatta a gondolat, hogy az amagirin megvédi efféle dolgoktól, mint ami ma is történt vele.
- Ne haragudj meg, de nekem most mennem kell. – mondta hirtelen Marco.
- Rendben. Még csak annyit, hogy napközben is megvéd ez az amagirin? – kérdezte Elina.
Marco bólintott, majd denevérré változva az ablak elé repült. Elina rögtön megértette, hogy Marco mit akar, ezért kipattant az ágyból és kinyitotta az ablakot. A denevér elrepült, majd Elina visszament az ágyához és ledőlt aludni. Nagyon nehéz napja ellenére úgy volt vele, hogy holnap azért még bemegy dolgozni. Azt is elhatározta, hogy ezen túl mindig kocsival fog haza menni.

Súgó Még nincs hozzászólás.