Az elveszett kislány

Mikor megérkeztünk igencsak furcsa látványban lehetett részünk. A legelső furcsaság az volt, hogy a kerítés vasból volt és minimum két méter magas volt. A tetején pedig kis szögecsek voltak penge élesre hegyezve. A háznak csak a teteje látszott ki. Mikor kiszálltunk Redzsit a kocsiban hagytuk. Maya pedig felkéredzkedett az ölembe. Anie megnyomta a csöngőt. Biztos úgy lett kialakítva, hogy csak bent hallják mivel mi egyáltalán nem hallottuk. Pár perc elteltével kiszólt egy idős rekedtes hang.
- Ki az? – kérdezte mogorván.
- Jó napot. A nevem Anie Night. A gyámügytől jöttem. Néhány órája beszéltünk telefonon.
- Igen, igen. – mondta a nénike, majd kinyitotta a kaput és elé állt. Feltehetőleg nem szándékozott beengedni minket. – Hol van Maya?
Közelebb léptem és leraktam a kezemből a kislányt, aki megszeppenve nézett az idős nőre.
- Szia, Maya. Hogy vagy kincsem? – kérdezte Gertrúd néni miközben lehajolt a kislánnyal egy szintbe.
- Jól… - motyogta a kislány.
- Nem emlékszel rám, igaz? – szontyolodott el a néni. – Na, nem baj majd megismerjük egymást újra.
- Kérem, hölgyem mielőtt itt hagynánk önnek Mayát, körbe kell néznem a lakásban, a rutin ellenőrzés miatt, hogy minden feltétel megfelel-e egy kisgyereknek, előtte pedig el kell kérnem a személyi igazolványát. Ha ezek megtörténtek, ki kell töltenie néhány papírt majd csak ezek után hagyhatom itt Mayát.
- Rendben, de ők kik? Nekik is be kell jönniük körbe nézni? – mutatott felém és a mellettem álló Mike felé.
- Ő az unokahúgom Vanessa, ő pedig a barátja Mike. Ők találták meg Mayát és hozták be hozzám.
- Értem, de ők akkor sem jöhetnek be hozzám. – mondta miközben végig mért minket. – Maga pedig kérem, mutassa fel az igazolványát, hogy valóban az e, akinek mondja magát. – nézett a megdöbbent Anie-re.
Anie kotorászott kicsit a táskájában majd a pénztárcáját elővéve, előhúzta igazolványát és felmutatta a néninek.
- Rendben. Kérem, fáradjon beljebb. Gyere Maya.
Maya minden bizonnyal megmakacsolta magát mivel szorosan mögém bújt és átkarolta a lábam.
- Jajj kérlek, ne légy gyerekes, hát így nevelt téged édesanyád?
- Kérem, ő még csak öt éves. Szerintem igazán érthető, ha gyerekesen viselkedik. – mondta Mike miközben Maya könnyáztatta szemére nézett.
- Maga ne szóljon bele abba, amihez semmi köze, és amiről nem tud semmit. – vágott vissza kicsit sem kedvesen az öreg hölgy, majd újra Mayát nézte.
- Gyere szívem. – kérte a kislányt.
Maya a fejét rázva karolta még szorosabban a lábam. Tudtam, hogy nehezen fog majd megválni tőlünk, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Leguggoltam mellé és szembe fordítottam magammal.
- Kérlek, Maya menj be a nagymamáddal, rendben? – kérdeztem, majd mikor már láttam, hogy épp ellenkezne, a füléhez hajoltam és suttogtam neki valamit.
Utána felálltam és Mike mellé léptem. Maya szótlanul oda kullogott a nagymamájához, majd a kapuból még visszanézett.
- Ígéred? – kérdezte.
- Ígérem. – válaszoltam, majd Mike-kal együtt integettünk neki.
- Sziasztok. – mondta és bement.
- Szia. – sóhajtotta Mike, amit már csak én hallhattam.
- Mond, te nem tartod kicsit sem furcsának ezt az egészet? Mármint Maya nagymamája nem az az átlagos mami, aki köténykével és sütikével fogadja a rég nem látott unokáját.
- Lehet azért ilyen, mert még nem dolgozta fel, hogy a lánya és annak férje eltűnt.
- Akkor is. Ez a ház meg az elővigyázatossága. Olyan… olyan… furcsa nem?
- Kicsit tényleg bizarr. – válaszolta Mike, majd leemelte a házról tekintetét és rám nézett. – Amúgy mit suttogtál a neki?
- Ja, semmit, csak megígértem neki, hogy mindig eljövünk majd együtt meglátogatni.
- Aha, az jó. – mondta, majd hirtelen eljutott a tudatáig mit is mondtam. – Várjunk csak? Eljövünk? Mi az, hogy eljövünk? Hogy ígérhettél meg valamit valaki más nevében?
- Jaj, Mike, ne szórakozz már. Tényleg marhára nem érsz rá a nyár közepén, arra, hogy pár naponta le gyere velem meglátogatni egy kislányt, aki most vesztette el a szüleit!? – tudom, hogy nem kéne idegesnek lennem, mert megint neki van igaza, de nehogy már beismerjem, hogy megint hibáztam.
- Oh, igen, így állunk? Mert te aztán tényleg rá érsz arra, hogy az egész nyaradat itt töltsd. Gondolkozz már el! Anyád nem azt akarta, hogy keress magadnak nyári munkát? Akkor tényleg lesz időd erre.
- Na, várjunk csak te honnan… - kezdtem bele, majd hátat fordítva neki oda ballagtam a kocsihoz. El nem tudom képzelni Mike honnan tudhatta, hogy anyám azt akarja, hogy menjek nyári munkára. Ma is pont ezen voltam kiakadva és ezért mentem el otthonról. Anyám nem normális módon azt akarja, hogy reggel nyolctól este nyolcig menjek el takarítani egy nagyobb vállalathoz. Azt, hogy Mike honnan tudta ezt meg, azt nem tudom, viszont most nagyon megbántott.
- Nessa, kérlek, én nem úgy gondoltam. – mondta miközben mögém lépett és megfogta a kezem, majd maga felé fordított. Én háttal a kocsinak voltam támaszkodva, ő pedig közvetlen előttem állt miközben a kezemet fogta.
- Nem az a baj, amit mondtál, csak most megint eszembe jutott, amit el akartam felejteni. – mondtam miközben félre hajtottam a fejem.
- Nessa, tudom, hogy te csak jó akartál meg minden és bocs, hogy az előbb úgy rád támadtam, nem akartam.
- Nem, nem te vagy a hibás, hanem én. Igazad van tényleg nem kellett volna a te nevedben beszélnem, de ha láttad volna azokat a szemeket. Félt és mikor megemlítettem neki, hogy majd meglátogatjuk, úgy felragyogtak a kicsi szemei, mintha cukorkát kapott volna.
- Rendben, értem. Szerintem, hagyjuk most ezt a témát. Mindketten hibáztunk, de most már tanultunk is belőle. – mondta bölcsen, majd elengedve a kezem, ő is háttal a kocsinak dőlt.
- Honnan tudtál a nyári munkáról? – kérdeztem pár perces néma csend után.
- Hát… éppen be akartam menni a házba, mikor meghallottam, hogy anyáddal ordibálsz. Pár percig álltam, de mivel nem akartam hallgatózni, bementem és lepakoltam, majd a konyhába mentem, hogy egyek valamit, mikor láttam az ablakon át, hogy Redzsivel dühödten a park irányába vágtatsz. Egyből tudtam, hogy oda mész és nagyon ki vagy. Így hát fogtam magam és utánad mentem. A többit pedig már tudod.
- Értem és köszönöm. – válaszoltam meglepetten. Több szó nem esett köztünk. Nem is baj, nem is kellett. Mindent kimondtunk, amit csak akartunk. Ami pedig hihetetlenül jól esett, és amin legfőképpen meglepődtem az, az volt, hogy Mike aggódott értem. Tényleg aggódott. Ezek szerint fontos vagyok neki. Az nem is baj, hisz ha bele gondolok; ő is fontos nekem és én is aggódnék érte, ha történne vele valami rossz.
- Hé Nessa. Hahó, itt vagy? – kérdezte Mike a szemem előtt hadonászva.
- Mi, mi? – kérdeztem ijedten, majd zavarodottan néztem össze-vissza.
- Gondolatban valahol nagyon messze járhattál. Legalább két perce hadonászok az orrod előtt és szólongatlak. Indulnánk. – mutatott a kocsi felé majd beült hátra. Én is mellé ültem a hátsó ülésre. Redzsi azonnal az ölembe fészkelte magát. Ilyenkor nagyon tudok örülni, hogy kicsi tacskóm van. Lazán elfér az ölemben úgy, hogy kényelmes neki is és nekem is.
- Hova vigyelek benneteket? – kérdezte Anie. Ránézett az órájára, majd a választ meg sem várva folytatta. – Tudjátok mit? Haza viszlek, már nyolc is elmúlt. Tudják otthon, hogy hol vagytok?
- Hát… őőő… - kezdtem hebegni-habogni.
- Nem hinném, hogy tudják. – válaszolt Mike.
- Nagyszerű! – válaszolta unott hangon Anie, majd viccesen folytatta. – Nem hiszem el, hogy a nagy kislány mentős akciótok közbe nem jutott időtök arra, hogy haza szóljatok! Ezek a mai fiatalok…
Harsányan felnevettünk mind a hárman, majd Anie újra kérdezősködni kezdett.
- Ti ugyebár egy környéken laktok, ugye? – kérdezte kíváncsian. – Amúgy honnan ismeritek egymást?
- Mondhatjuk úgy is, hogy egy környéken lakunk… - kezdtem bele viccesen.
- Mert szomszédok vagyunk. – fejezte be Mike.
- Ja és persze osztálytársak. – mondtuk egyszerre Mikekal.
Egymásra néztünk elmosolyodtunk és elkezdtünk nevetni.
- Értem… - válaszolta nagy minden tudóan drága unokanővérem.
- Akkor egyszerűen haza tudlak benneteket juttatni. Vanessa, anyud miatt ne aggódj, elsimítom a dolgokat. Mike te pedig majd valahogy megoldod, de ha nagyon nem megy, hivatkozhatsz rám is nyugodtan.
- Rendben. – mondta Mike.
- Oké, köszi. – válaszoltam én is.
Mikor haza értünk és Anie leparkolt, láttuk amint anyám éppen egy fekete Suzuki terepjáróból szállt ki, majd indult el a ház felé.
- Ez meg hol volt? – kérdeztem majd értetlenül néztem a többiek felé.
- Nem tudom… - rántott egyet a vállán Mike.
- Én se, de szerintem, ezt ne most vitassuk meg Vanessa. – mondta Anie is, majd kiszállt a kocsiból.
Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsiból én is, Redzsivel az ölemben.
- Jó kutya… Okos fiú vagy. – mondogattam neki majd miután a kocsitól eltávolodtunk, leraktam a fűre és megvakargattam a füle tövét.
- Na, jó, Vani, amíg te Redzsivel elszórakozgatsz, én elindulok a házhoz, siess. – mondta Anie.
- Hé Nessa. – mondta Mike. – örülök, hogy ma utánad mentem.
Felálltam Redzsi mellől és Mike szemébe néztem.
- Én is örülök, hogy utánam jöttél. Mert lehet, hogy ha nem vagy ott, akkor még mindig ott ülök Mayával az ölemben a fa alatt. – elmosolyodtam, hisz Mike jelenléte tényleg sokat segített.
- Hát igen. – mondta ő is, majd elkezdte kémlelni a füvet. Biztos ő is zavarban volt, hisz látszott rajta, hogy keresi a szavakat, csak nem találja. – Remélem, előkerülnek Maya szülei, de amíg nem, addig is majd elmehetünk egyszer-kétszer meglátogatni őt. Ahogy megígérted neki.
- Rendben. Ha majd rá érsz és kedved tartja elmenni, csak csörgess meg, vagy gyere át jó? – kérdeztem miközben Redzsi pórázát kezdtem babrálni a kezemben.
- Oké. Akkor majd… - újra rám emelte a tekintetét. – szólok.
- Rendben. Szia és jó éjszakát. – köszöntem el, majd elindultam Redzsivel hazafelé.
- Jó éjszakát neked is és hello. – válaszolta ő is, majd saját otthona felé vette az irányt.
Miközben Anie mellé értem és ő csöngetett azon gondolkoztam, hogy mennyi minden történt egy nap leforgása alatt. Sajnáltam a kis Mayát, hogy elvesztette a szüleit, ezért megfogadtam, hogy mindenben a segítségére leszek és, hogy kiderítem, hogy mi is történt itt pontosan. Hiszen az ember szülei nem tűnnek csak úgy el, nyomtalanul. Meg persze az is furcsa, hogy Maya egy karcolás nélkül megúszta az egészet. És egyáltalán honnan tud ennyi mindent a rendőrségi eljárásokról, meg hasonlók? Hisz még csak öt éves. Egy öt éves kisgyereknek nem ilyeneken kéne gondolkoznia. Ez az egész történet önmagában is furcsa lenne, de még azt nem is számoltam bele, hogy a kislány nagymamája véletlenül pont itt lakik a környéken.
- Vanessa Night. Hol voltál kisasszony? Most aztán rendesen benne vagy a slamasztikában ugye tudod? – szakította félbe anyám éles hangja a gondolat menetemet.

 

 Folytatása következik 

Súgó Még nincs hozzászólás.