Szellemes történet

Elina nem sokat teketóriázott, azonnal felpattant az ágyból és elindult az ajtó irányába. Mikor kinyitotta, a kopár sötét folyosón kívül semmit nem látott.
- Biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam! Ez túl valóságos volt egy álomhoz képest. – mondta Elina hangosan, majd végig simított arcán. – „Egyébként is, még mindig érzem annak az alaknak a puha és finom érintését az arcomon…” – tette még hozzá gondolatban.
A lánynak fogalma sem volt róla, hogy a folyosón rajta kívül van még valaki. Jobban mondva valami. Pontosan a feje feletti gerendáról egy denevér kísérte végig szemeivel a lány minden mozdulatát. Bár Elina nem látta őt, a bőregér mégis tisztán látta a lányt, és hallotta is, amit mondott. Amikor pedig a lány végig simított arcának azon pontján, ahol „álmában” egy fekete csuklyás férfi megérintette, a denevér, mintha elmosolyodott volna…
Másnap Elina azzal a gondolattal ébredt fel, hogy a tegnap esti események azt bizonyítják, hogy a csuklyás férfi az ő oldalán van és segít neki. Igaz, még nem tudta pontosan eldönteni, hogy valóság volt e vagy álom, de abban biztos volt, hogy nem kell félnie tőle. Miután sikerült a gondolatait helyre állítania, elindult fésülködő szekrénye irányába. Leült a hatalmas nagy tükör elé és elkezdte kifésülni hosszú tejfel szőke haját. Miután ezzel végzett és felöltözött, valami szalon képes ruhában leindult az ebédlőbe, reggelizni. Mivel már kilenc óra volt, így már mindenki fent volt a kastélyban.
- Jó reggelt Magie. – mondta mikor oda ért a konyhára.
- Jó reggelt Madame. – köszöntötte őt meglepetten Magie, mivel a lány nem szokott bemenni hozzá a konyhára, mindig kint várja meg, hogy tálaljanak neki az ebédlőben.
- Olyan csodálatos ez a nap. – kezdte Elina, majd kinézett az udvarra, amit a nap sárgás sugarai unottan hatalmába kerítettek. – Alig várom, hogy reggeli után kimenjek a kertbe, még nem is láttam teljes egészében.
- Tudja Miss Elina – kezdte az idősebb szakácsnő. – nem akarom letörni a jókedvét, de hatalmas nagy a kastélyhoz tartozó terület és egy nap kevés lenne ahhoz, hogy az egészet bejárja. – mondta Magie mosolyogva.
- Nem baj, én akkor is megpróbálom, és ameddig eljutok, eljutok, aztán jövő hét hétvégén meg befejezem a maradékot. – válaszolta kicsit se letörten a hallottak alapján a lány. – Ki akarom élvezni, a vasárnapom, ha már a szombatom így el lett rontva…
- Tudja mit Madame? – kezdte mosolyogva Magie, hogy kicsit felvidítsa a lányt. – Mit szólna hozzá, ha megkérnéd Béla bácsit, hogy egy kicsit adjon neked útmutatót a kerthez?
- Ő a kertész ugye? – kérdezte Elina, mert emlékezett rá, hogy a Natasával való beszélgetés során, ő is szóba került köztük.
- Igen, nagyon kedves, biztos segíteni fog neked. – mondta kicsit zavarban Magie.
- Jó ötlet. Majd beszélek vele.
- Rendben, de most jöjjön Madame, kész a reggeli. – mondta Magie, és egy tálcával a kezében kikísérte őt az ebédlőbe, majd miután tálalta a finom falatokat, engedelmet kérve vissza is indult a konyhára neki látni az ebédnek, mivel kicsit csúszásban volt már így is.
Miután Elina elfogyasztotta a reggelijét, elindult a kert irányába, ahol rögtön találkozott is Béla bácsival.
- Jó napot kisasszony. – köszöntötte őt mosolyogva Béla bácsi.
- Jó napot. – köszönt Elina is mosolyogva, majd rögtön megállapította, hogy az öregúr alig lehetett egy-két évvel idősebb Magie-nél
- Mi szél hozta erre Madame? – kérdezte ugyan olyan hanglejtésben, mint Magie szokta.
- Gondoltam, körbe nézek a kertben s Magie ajánlotta, hogy kérjek segítséget Béla bácsitól. – mondta Elina, miközben arra lett figyelmes, hogy a Magie név hallatán mintha felcsillanna az öregúr szeme.
- Magie? – kérdezte boldogságtól ittas hangon a bácsi.
Elina némán bólintott.
- Hát igen, jó helyrejött kisasszony, tudja én még akkor is tudom, hogy mi merre található, ha álmomból ráz fel valaki és kérdezi meg. – mondta büszkén az öregúr, majd folytatta. – Tessék csak elhinni Elina kisasszony, én még az is tudom, hogy hány virág található meg a kertben!
- Valóban? – kérdezte jókedvűen a lány, az öregúr lelkesedését látva a kert iránt.
- Igen, mert tudja, én amióta az eszemet tudom, itt éltem ebben a kastélyban és egészen pici korom óta ezt a kertet műveltem. Tessék elképzelni, hogy még akkor is itt éltem, amikor a kedves nagyapja itt lakott!
Elina szemei egy pillanatra elkerekedtek, mivel neki nem volt tudomása arról, hogy a nagyapja itt élt volna. Ő úgy tudta, hogy, amikor még gazdag volt, vette meg ezt a kastélyt, és tartotta meg elővigyázatosságból.
- Itt lakott? - lepődött meg teljesen a lány.
- Igen. Tudja, Robert itt született és egészen huszonöt éves koráig itt élt ebben a kastélyban, aztán, egyik napról a másikra elment innen, mikor a szülei meghaltak. Mikor ő elment én még csak öt éves voltam.
Elina csak úgy ámult és bámult.
- És, milyen volt? – kérdezte a lány érdeklődve. – Mármint, milyen volt a nagypapám, amikor fiatal volt?
- Tetszik tudni, én akkor még nagyon fiatal voltam, és nem nagyon emlékszem rá… - Béla bácsi, kicsit visszamerengett a múltba. – Illetve egy dologra emlékszem csak…
---50 évvel ezelőtt…---
„Egy kisgyerek játszott a kertben. Hideg tél volt, ezért jól fel volt öltöztetve a kisfiú. Amikor a kert azon sarkába ért, ahol egy nagy fa állt, mellette rózsabokrokkal, levette a kesztyűjét, hogy megfoghassa a bokrokat. Nem értette, hogy most miért nincsenek rajta azok a nagy rózsaszín, illetve piros színben pompázó illatos növények, amik a kedvencei voltak. Mikor oda nyúlt, hogy megérinthesse a barna ágakat, véletlenül megszúrta a kezét egy tüskével. Kicsi ujjacskájából azonnal útnak indult, valami meleg és piros víz szerű valami. Vér. Mikor a kisfiú észrevette, hogy a piros cseppek útnak indulnak ujjából, és hogy az alatta lévő fehér havat elszínezik, egyből felordított. Sírva szaladt be a kastélyba, édesanyja után kiáltozva.
- Anya… - Hüppögte. – Anyaaa, Anyaaaaa!
Nem is nézte, hogy merre szalad, és meg sem állt, egy pillanatra sem. Egészen addig futott, míg bele nem ütközött valakinek a lábába. Megtorpanva kisírt szemekkel nézett fel a magas férfira.
- Szia. – köszönt neki kedvesen mosolyogva a férfi, majd leguggolt hozzá. – Az én nevem Robert, téged hogy hívnak kisfiú?
- Béla… - mondta kicsit megszeppenve.
- És, mond csak Béla, mi történt veled? Miért sírsz? – kérdezte, miközben egyik kezével letörölte a könnycseppeket az arcáról.
A kisfiú nem válaszolt, helyette megmutatta vérző ujját.
- Azt hiszem, ezen tudunk segíteni. – mondta kedvesen mosolyogva a férfi, majd felállt és megfogta a fiú másik kezét, amin nem volt seb. – Gyere, elmegyünk az előszobába.
Mikor oda értek, a férfi, egy sebtapaszt húzott elő az egyik szekrényből és óvatosan a kisfiú ujjára helyezte.
- Így már jobb ugye? – kérdezte megint mosolyogva.
- Ühüm. – mondta a kisfiú, majd a sebtapasz furcsa mintázatát kezdte el csodálni.
- Pontosan mi is történt veled? – kérdezte a férfi.
- Megszúrt a fa. – válaszolta a kisfiú.
- A fa? – kérdezte mosolyogva Robert. – Az a nagy fa ott a kert közepén?
- Igen…Talán, már téged is megszúrt? – kérdezte csodálkozva.
- Nem, engem még nem szúrt meg, de tudod, téged sem a fa szúrt meg, hanem a mellette lévő rózsatövis tüskéje.
- Rózsatövis? Az is fa? – kérdezte csodálkozva Béla.
A férfi fejét rázta, majd intett a kezével, hogy kövesse őt a kisfiú.
- Gyere. – mondta, majd elindult a hatalmas nagy könyvtár irányába. Mikor odaért, pár perces keresgélés után, leemelt egy könyvet a polcról és a kisfiú kezébe nyomta.
- Ha majd nagyobb leszel, és tudsz olvasni, feltétlenül olvasd el ezt a könyvet.
Bélának nagyon tetszett a könyv, rögtön bele is lapozott. Nagyon sok kép volt benne különböző növényekről.
- Neked adom ezt a könyvet, és amíg nem tudsz olvasni, addig nézegesd a képeket és keresd meg a hasonló növényeket a kertben. – Ajánlotta a férfi, majd elindult az egyik kijárat felé. - Akkor én most megyek is. – köszönt el Robert.
- Köszönöm! – mondta még a kis Béla, majd elindult az ellenkező irányba. Nagyon boldog volt, hogy végre elmúlt a fájdalma és kapott még egy ilyen szuper képes könyvet is. Rögtön édesanyjához indult és elújságolta neki a nagy hírt…”
---Napjainkban---
- Egy szó, mint száz. – Fejezte be a történetet Béla bácsi. – A te nagyapád miatt döntöttem úgy, hogy kertész leszek.
- Hűha… - nyögte ki Elina, mivel nagyon meglepte őt ez a történet.
- Hűha bizony! – mondta Béla bácsi, majd felvette az előtte lévő slagot és megnyitotta a szelepet, majd elkezdte locsolni a virágokat. – Egyet mondok önnek Elina kisasszony, az ön nagyapja roppantul jó ember volt.
A lány csak mosolygott e szavak hallatán.
- Magácska, pedig ha a legszebb helyet keresi a kertben, menjen a kastély mögötti kis sövénnyel elkerített részhez, annál szebb része nincs is a kastély kertjének! – mondta Béla bácsi, majd elfordult Elinától és tovább ment slaggal a kezében.
- Rendben és köszönök mindent! – válaszolt Elina, majd elindult arra, amerre az öreg kertész tanácsolta.
Béla bácsi tényleg értette a dolgát, mert mikor Elina megérkezett a sövényekkel elkerített terület bejáratához, csak úgy ámult és bámult a látványtól. Az egész terület, nem volt túlzottan nagy, de gyönyörű látvány volt. Egy nagyobb fajta kocka volt az alapja. A jobb felső sarkában, egy hatalmas nagy fűzfa helyezkedett el, kacskaringózó ágakkal. Rögtön előtte, egy kisebb fajta medence volt, amit „L” alakba a sövény felől nád ölelt körbe. A vízében békák és különféle halak úszkáltak. A fűzfa alatt a medencével szemben egy pad helyezkedett el. A bal felső sarokban egy igencsak érdekes tákolmány állt, amire egy hinta volt rögzítve. Elina rögtön odaszaladt a fehér padhoz és leült. Ekkor a bejárattal szembe került és így vette észre, hogy a bejárat mellett jobb oldalról, egy kisebb fajta szökőkút állt, amiben madárkák fürdőztek előszeretettel. Baloldalról pedig a medence előtt egy rózsabokor helyezkedett el.
- Ez, egyszerűen mesés… - szaladtak ki a lány száján e szavak.
Nem győzött betelni a látvánnyal, amit e kert nyújtott neki. Úgy érezte, mintha egy mesebeli országba csöppent volna, ahol miden álma valóra válhat. A madarak csiripelése és a nap kellemesen melengető sugarai csak fokozták az érzést, ami a lányban kavargott. Egyből elfelejtett mindent, a denevértől kezdve, Natasa furcsa viselkedésén keresztül az álmokkal és a harmadik emelettel bezárólag mindent kint hagyott, a kerten kívül. Amint belépett a kiskert ajtaján, rögtön ledobta magáról a problémákat és teljesen kitisztult fejjel ment be. Mintha a várába lépett volna be, ami mindentől megóvja őt. Nagyon jól érezte magát. Egész álló nap ki sem ment onnan, csak mikor már kezdett sötétedni és a levegő is lehűlt, akkor ment be a kastélyba. Rögtön a konyha felé vette az irányt, mivel korgó hasa igen erősen jelezte, hogy enni kéne végre valamit.
- Magie, mond csak mi jót főztél vacsorára? - kérdezte, mikor beért a konyhára.
Magie éppen Natasával beszélgetett, sőt inkább mondjuk úgy, hogy veszekedett, mikor megérkezett.
- Itt meg mi történt? – kérdezte Elina, mikor oda ért hozzájuk. A megdöbbent páros ijedten fordult Elina felé, mivel nem vették észre, hogy a lány ott van.
- Semmi nem történt, csak támadtak némi nézeteltéréseink Magievel, de szerintem ezt le tudjuk rendezni magunk között is igaz? – kérdezte kedvesen Natasa, ám Magienek más elképzelései voltak a dolgokat illetően.
- Szerintem kérdezzük meg Elinát, hogy ő mit gondol a dolgokról.
- Ugyan, erre semmi szükség… - kezdett el mentegetőzni Natasa.
- Nem tudom, hogy mi folyik itt, de szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba, ki vele, min veszekedtetek?
- Rajta kaptam Natasa fiát, Joeit, amint éppen nyers húst evett a mélyhűtő mellett.
Elina rögtön Natasa irányába nézett.
- Nyers húst? – kérdezte megrökönyödve.
- Én, nem tudom, hogy mi üthetett belé, de ígérem, többet nem fog elő fordulni, nagyon sajnálom, ha kellemetlenségeket okozott vele. – mentegetőzött Natasa.
- Tudja madame, mostanában azt veszem észre, mintha egyre csak fogyna a húskészlet a mélyhűtőből… - kezdte fintorogva Magie. – Most már tudom, hogy miért.
- Hé! Álljon csak meg a menet! Joei életében először és utoljára tette ezt!
- Na persze. – válaszolta sértődötten Magie.
- Szerintem ezt itt most hagyjuk abba. – vágott közbe az újonnan kialakuló veszekedésbe. Elina. – Először is, Natasa, te velem jössz és elbeszélgetünk egy kicsit. Másodszor pedig, nem érdekel, hogy mi van a húskészlettel, ha túl kevés van, szólj nekem Magie és én majd elmegyek és feltöltetem, ebből ne legyen gond, harmadszor pedig, légy szíves Magie, készíts nekem valami finom vacsorát, mert éhen halok. Nemsokára visszajövök vacsorázni. – azzal Elina elindult kifelé a konyhából, Natasával a nyomában.
Nem álltak meg egészen Elina szobájáig, ahol mikor beléptek, Elina bezárta az ajtót.
- Na jó, Nat, tudni akarok mindent a harmadik emeleti szobáról, a fekete csuklyás alakról és arról is, hogy mért van mindenhol ott az az idegesítő denevér, ahol csak megfordulok a házban! Mellékesen pedig az is érdekelne, hogy a fiad miért eszik nyers húst? – fintorgott Elina, miközben oda sétált az ágyához és kényelembe helyezte magát.

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.