Szellemes történet

- Natasa… - suttogta maga elé, amint megpillantotta szobalányát maga előtt. – Te meg mit keresel itt? Kivel beszéltél az előbb…?
A lány nem válaszolt, majd hirtelen elindult Elina felé. Ettől a nő nagyon megijedt, és hátra ugrott kettőt. Natasa elment mellette és elindult a lenti lépcső irányába.
- „Olyan furcsa volt a szeme…” – gondolkozott el a lány, majd elindult szobalánya után. – „Mintha… mintha aludt volna!”
Nem sokáig elmélkedhetett ezen, mivel Nat eltűnt a folyosó végén. Elina gyorsan utána futott, majd mikor utol érte rákiáltott.
- Natasa, hallod, amit mondok? Figyelj már ide! – kérte Elina kissé feldúlt állapotban. Natasa, mintha meg sem hallotta volna, amit a nő mondott, ment tovább.
- „Ezt nem hiszem el… Ilyen nincs!” – bosszankodott magában Elina. – „Lehet, hogy alvajáró? Á nem, az nem lehet!”
Natasa már a második szint lépcsőjénél kezdett el lefelé menni. Lassan és óvatosan, kimért léptekkel haladt előre.
- „ Na jó, tegyük fel, hogy alvajáró, de akkor, meg mi volt az a fekete árny? És a férfi hangja? Biztos vagyok benne, hogy nem képzelődtem! Tisztán hallottam, hogy valakivel beszél valamiről. Illetve nem valamiről, hanem valakiről… pontosabban rólam.”
Elina hirtelen eszmélt fel, mikor látta, hogy Nat-tel már az első szinten voltak és a lány éppen az előtte öt méterre lévő barna bőr kanapéra fekszik és elalszik. Hallotta, amint a lány elkezd horkolni, és édesdeden alszik a kanapén. Megtorpant. Úgy döntött, hogy most szépen visszamegy aludni, és holnap kifaggatja a lányt a történtekről.
Beérvén szobája ajtaján, rögtön magára zárta az ajtót és bedőlt az ágyába. Nagyon megrémisztették az elmúlt óra eseményei.
- „Jobb, ha most alszok, és nem gondolok semmire…” – mondta magában, majd lassacskán elért hozzá az álommanó és finom, aranyozott porával behintve, a lányt álomba vitte.
Reggel Elina rettenetes fejfájásra ébredt. Felöltözve lement a konyhába és kért egy aszpirint az egyik szobalánytól. Miután vízzel megitta, leült reggelizni.
- Jó reggelt! – köszöntötte őt Natasa finoman mosolyogva. - Remélem jól aludt.
- Jó reggelt. – köszönt vissza Elina is illedelmesen, majd kezével intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. – Foglalj csak helyet.
- Rendben. – válaszolt Natasa, majd leült a nő mellé. Mivel az ebédlőben, ahol jelenleg tartózkodtak, rajtuk kívül senki sem volt, Elina nyugodtan kérdezgethette a lányt a tegnap történtekről. Nem akart rögtön a dolgok közepébe vágni, ezért úgy döntött, kicsit puhatolózva tálalja fel a témát.
- Lehetnének egy kicsit személyes kérdéseim? – kérdezte Elina.
- Lehetnek. – mondta kicsit meglepődve a lány.
- Szóval, először is, szeretném tudni, hogy van e családod? – Kérdezte mosolyogva a nő.
- Van egy kisfiam, Joei.
- És férjed, barátod, esetleg Joei apja?
- A barátom volt, Joei apja, de körülbelül egy fél éve halt meg… - Natasa szeméből egy csapásra eltűnt az előbb látott jókedv. Szomorkásan lehajtott fejjel ült tovább a székén.
- Oh, sajnálom, én nem tudtam… - kezdett el mentegetőzni Elina, mikor látta, hogy milyen emlékeket váltott ki a múltra való emlékezés a lányból.
- Ugyan, semmi baj, már nem fáj annyira, mint régen… Már begyógyultak a régi sebek, bár, ha ránézel a hegekre, olykor újra átéled a fájdalmad, aztán rájössz, hogy a múlt elmúlt.
Elina annyira meglepődött azon, amit a lány mondott, hogy rögtön el is felejtette, hogy a tegnap estéről szeretett volna beszélni vele.
- Azt hiszem, nekem most mennem kell, ne haragudj, de sok dolgom van még ma. – Felállt az asztaltól és elindult az ajtó irányába. – Majd, ha haza érkeztél a munkából, folytathatjuk a beszélgetést, rendben?
- Persze, menj csak. – mondta Elina, és a reggelit befejezve elindult dolgozni. A reggeli fejfájása egy szempillantás alatt eltűnt, mikor beért a munkahelyére. Nagyon jól érezte magát a sok kisgyerek társaságában. Mikor haza érkezett, majd kicsattant az energiától, annyira feltöltődött a munkahelyén. Bár az ember nem mindig csattan ki az örömtől, mikor munkából jön haza, Elina mégis boldog volt. Valahogy, mindig fel tud töltődni a sok kis gyerek édesded őszinte mosolyától. Ő úgy vallja, hogy nincs is nagyobb ajándék annál, mikor egy kisgyermek rá mosolyog. Miután köszönt a komornyiknak felment a szobájába és átöltözött egy kényelmesebb ruhába, végül lement az ebédlőbe vacsorázni. Merthogy már este hat óra volt. Odakint már lement a nap. Az volt az egyetlen, amit a lány nem szeretett abban, hogy itt kell laknia, hogy valahányszor haza ér a munkából kint már sötét van.
- Jó étvágyat! – mondta kedvesen Megie a szakács, mikor tálalta az ínycsiklandó pizzát a lánynak. – Különös ízlése van madame. Még soha életemben nem csináltam ilyet, remélem ízleni fog!
- Köszönöm Megie, és nyugodjon meg, biztos vagyok benne, hogy tökéletes lett! – mondta Elina. Már nagyon-nagyon éhes volt.
Miután a lány elfogyasztotta finom vacsoráját, elindult Natasa keresésére. Biztos volt benne, hogy a lány tud valamit, amit nem akar neki elárulni, a kérdés, hogy mi az, amiről ő nem tudhat a saját házában? Pár perces keresgélés után rá is talált a lányra, aki éppen fiával beszélgetett.
- Sziasztok. – köszönt rájuk, mikor odaért hozzájuk.
- Hello. – Köszönt vissza Natasa, majd megfogta fia vállát. – Ő itt a kisfiam, Joei. Joei ő itt a kastély tulajdonosa, Elina.
- Csókolom. – mondta kipirulva a kisfiú, mivel emlékezett rá a tegnap este miatt és nagyon félt, hogy most le fog bukni édesanyja előtt.
- Szia. – nyújtotta kezét Elina. A lány emlékezett a tegnapi egyezségükről, úgy döntött, hogy nem árulja el a kisfiút.
Miután megrázták egymás kezét Joei egy halk sóhaj után lépett vissza édesanyja mellé.
- Ne haragudj Joei, de beszélhetnék egy kicsit anyukáddal négy szem közt?
- Persze. – mondta a kisfiú, majd édesanyjára nézett.
- Menj szépen és játssz a szobádban valamit. – mondta mosolyogva Natasa, majd miután a kisfiú elfutott és alakja végleg eltűnt a látóhatáron kívülre, Nat Elina felé fordult. – Mit szeretne mondani?
- Kérlek, már egyszer megbeszéltük, hogy tegezhetsz! – mondta Elina szúrós szemmel.
- Jaj, bocsánat, csak nagyon nehéz megszokni, tudod? – kérdezte Natasa nevetve, majd újra Elinát nézte, aki belekezdett igencsak hosszúnak tűnő monológja elszavalásához.
- A tegnap estéről szeretnék beszélni veled. – mondta kertelés nélkül Elina. – Tudom, hogy ott voltál és beszélgettél egy férfival a harmadik emeleten és azt is tudom, hogy rólam volt szó!
Natasa értetlenül nézett a lányra és már éppen beszédre nyitotta volna a száját, mikor Elina közbe vágott.
- Tudom, hogy ott voltatok! Láttalak! És hallottalak is benneteket! Tudni akarom, hogy mi folyik itt. Érted? És ne kezdj el nekem itt kertelni, egyenes és nyílt beszédet szeretnék hallani.
- Elina, én nem tudom, hogy miről beszélsz, de valamit tudnod kell.
- Igen? – kérdezte kíváncsian a lány.
- „Marco, segíts, mit mondjak?” – kért Natasa telepatikusan segítséget.
- „Tudom is én? Bármit, csak ne az igazat! Találj ki valamit! Nem tudhatja meg!” - válaszolta neki egy hang, amit csak ő hallott.
- „De mégis mit? Segíts!”
- „Nat, én most hulla vagyok, a szó szoros értelmében. Aludnom kell, fáradt vagyok! Hagyjál békén és találj ki valamit te magad!” – Válaszolt neki álmos hangon a férfi, majd részéről ő megszakította a gondolatátvitelt!
- „Hát persze, hogy ez miért nem jutott hamarabb az eszembe!” – gondolta már csak magában a lány.
- Natasa, válaszolnál? – kezdett türelmetlenkedni Elina.
- Tudod, ez nagyon kínos nekem, de tudod én… szóval… alvajáró vagyok! – Mondta összeszorított fogakkal Natasa. Utált hazudni, és most mégis kellett, ráadásul a főnökének és nem is kicsit.
- Hogy mi?- kérdezte Elina megrökönyödve.
- Ugye nem tettem semmi őrültséget tegnap? – kérdezte félősen Natasa.
- Hát tudod, a harmadik emeleten kezdtél el magadban beszélni… - mondta Elina, majd gyorsan kijavította magát. – Illetve nem is magadban, mintha egy férfivel beszéltél volna!
- Hurrá, még a végén kiderül, hogy a személyzet tagjai közül nem csak én vagyok ilyen holdkóros! – nevetett a lány, majd viccelődve folytatta tovább. – Sőt, mindjárt kiderül, hogy Béla bácsival, a kertésszel szoktunk suttyomban találkozgatni, és beszélgetni miközben alszunk!
Itt már Elina sem bírta megállni nevetés nélkül, lehet, hogy tényleg, valami hasonló történt és, hogy Natasa tényleg alvajáró? Biztos, csak a fáradsága miatt képzelte az egészet. Sőt lehet, hogy csak egy álom volt az egész! Minden esetre most nem volt túl sok kedve ezekkel foglalkozni, helyette inkább elköszönt Natasától és visszaindult a szobájába. Az este további részét alvással töltötte és reggel mikor felébredt, meglepődve nyugtázta, hogy se nem volt rémálma, se nem tett éjszakai kalandtúrát a kastélyban. Vidáman ment dolgozni és remekül telt az egész napja. Az ezt követő hetek csodásan teltek a lány számára. Úgy döntött, egy ideig nem fog foglalkozni azzal a bizonyos estével, sem a harmadik emelettel. Sőt azóta kifejezetten elkerülte a harmadik emeletet és bár még mindig nem látta az egész kastélyt, tökéletesen meg volt elégedve azzal is, amit látott. A faluban ahova dolgozni járt, mindenki ismerte, hisz egy kis faluban igencsak ismertek voltak az óvónők, nevelőnők, tanárok. Csak egyetlen közösségi épület volt, ahova a gyerekek jártak. Sokszor hívták el, hogy menjen el egy- egy házibuliba, beszélgetni, kártyázni és iszogatni. Viszont ő ezekre az ajánlatokra mindig nemet mondott. Egyszer aztán, mégiscsak elment, a többi nevelővel együtt egy kis összejövetelre. Igazság szerint nagyon egyedül éreztre magát. Szombat dél körül kezdődhetett a parti, de ő nem bírt sokáig ott lenni így már délután háromkor elindult haza, kezdődő migrénére hivatkozva. A fejfásában egy bizonyos Hydra nevű férfi is nagy szerepet játszott. Igaz, nem nézett ki rosszul, hisz magas szőke kékszemű helyes férfi volt, de Elinában, valahogy mégis ellenszenvet váltott ki. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de amikor a férfi odament a közelébe mindig elkezdett lüktetni a feje, de annyira, hogy majdnem szétrobbant. Ennek következtében Elina próbálta kerülni a találkozást a férfival. Kisebb nagyobb sikerekkel, mivel úgy látszott, hogy Hydrának nagyon is megtetszett a gyönyörű fiatal nő. Elina még csak el-el volt a partin, és még kiújulni látszó fejfájása sem zavarta, egészen addig, míg Hydra beszélgetésbe nem elegyedett vele. Na, akkor robbanta bomba Elina fejében, és mint egy forró láva úgy indult útnak a fájdalom, és verte ki a verejték a testét. Úgy érezte, mintha a feje hirtelen a kétszeresére dagadna és ráadásul úgy kezdett el lüktetni, mint még soha. A lány úgy érezte, mintha a feje egy óra lenne, csak a szokásos Tikk, takk, tikk, takk, tikk takk. helyett inkább, valami ilyesmi zajlana benne : Bumm, Bum, Bumm, Bum, Bumm, Bum. Nem is bírta sokáig, a férfi beszélgetését hallgatni, ezért amint alkalma adódott rá, rögtön haza sietett. És érdekes módon, minél messzebb került a férfitól, annál jobban kezdte érezni magát. A végére még a lüktető fejfájása is átment enyhe zúgásba. Mire pedig a kastélyhoz ért teljesen elmúlt neki még a zúgás is.
- Végre! – sóhajtott fel, mikor belépett a kastély ajtaján.
Nem sokat teketóriázott, rögtön Magie-hez ment és kért egy jó erős aszpirint. Miután a kért tabletát megkapta, felment a szobájába egy palack víz társaságában, majd lenyelve a csodatévő pirulát, mély álomba merült…
Elina ismét a sötét folyosón sétált, aminek a végében ott állt a már jól ismert ajtó.
- „Nem szabad odamenni” – mondogatta magában a lány, ám nem tudott megállást parancsolni lábainak. Mintha azok életre kelve, maguktól hozott döntések alapján, ösztönösen oda akarnának menni az ablakhoz. A lánynak mégis sikerült visszanyerni az irányítást lábai felett és a mellette lévő jobb ablak felé fordult. A kinti vihar szinte orkán erejű szélbe torkollott. Elina már megszokta a cikázó villámok hol tompa, hol robbanásszerű hangjának zaját. Az ablakot figyelve nézte a lusta esőt, amint annak egy-egy esőcseppje meg-meg kóstolgatva az ablakot vágódtak neki kegyetlenül az átlátszó üvegnek.
- Gyere közelebb! Nyisd ki az ajtót! Gyere édesem, vigyázni fogok rád, ha kinyitod az ajtót!
Elina a hang irányába fordult. A hang természetesen a nagy korhhadt ajtó felől jött, ahova neki nem zabadna mennie. Viszont lábai újra átvették az irányítást esze fölött, és lassú, kimért léptekkel megindultak az ajtó felé.
- Ne… - suttogta elhaló hangon Elina. – Nem akarom… Ne…
Egyre közelebb ért az ajtóhoz, ahonnan egy jól ismert férfi hangja csengett. Természetesen az elmaradhatatlan lüktető fejfájás is követte az eseményeket és alkalmasnak találva az időt belebújt a lány fejébe.
- Gyere csak szépségem, gyere, gyere! Nyisd ki az ajtót és meglátod, hogy boldogok leszünk, csak mi ketten! – mondta mézes mázos hangon a férfi.
- Ne… - esett kétségbe a lány és kezét a fejéhez szorítva próbálta meg elnyomni kísérteties fejfájását.
Már csak egy- két méter választotta el az ajtótól, mikor eget rengetően hangosan zuhant az ajtó elé egy rács.
- Nem meg mondtam, hogy ne menj oda! – hallotta a mély férfi hangot a háta mögül a lány. Most kivételesen nem ijedt meg tőle és nem kezdett el félni.
- Gyere el onnan! Veszélyes! Menny el! – mondta a férfi.
Elina a férfi hangját meghallva visszanyerte az irányítást a lábai felett és megfordult. Egy pillanatra elbizonytalanodott, mert ugyanazt a sötét köpenyes alakot vélte felfedezni, akit a pár nappal ezelőtti éjszaka látott, bemenni Natasához.
- Gyere onnan! – nyújtotta ki a férfi kezeit a lány felé, aki tett egy lépést hátra. Egy kis félelem ott lapult benne a fekete csuklyás alakkal szemben.
- Ez az szépségem, hagyd csak azt az alakot, nyisd ki az ajtót és én majd megvédelek vele szemben! Ő rosz! Ő bántani akar! Én majd megvédelek! – Ígérte mézes mázos hangon az ajtó mögött lapuló férfi. – Csak nyisd már ki az ajtót!
Elina feje újra elkezdett lüktetni, már azt sem tudta hol van, annyira fájt a feje.
- Menj onnan! – mondta a fekete csukjás alak. – sietned kell, menj onnan, vigyázz! Veszélyes!
- Ne hallgass rá, ő csak rosszat akar neked, én majd megvédelek, csak nyisd ki az... – Ám nem tudta befejezni mondandóját, mert Elina közbe vágott!
- Elééég! – sikította a rémült lány. Már olyan szinten fájt a feje az ajtó mögötti titokzatos ”jót akarójától”, hogy sírva fakadt. – Hagyjátok abba… - suttogta elhaló hangon, majd térdre esett.
- Most nem adhatod fel! Küzdj az ellen a szörnyeteg ellen! Győzd le a félelmeid és nyisd ki végre az ajtót, nem hallod? – kérlelte továbbra is a férfi az ajtó mögül. Csak mondta és mondta a magáét, nem törődve azzal, hogy ezzel fájdalmat okoz a lánynak.
Elina, már szinte nem látott semmit, a könnyfátyoltól, mi a szemét borította a fájdalom miatt. Egyszer csak azt vette észre, hogy két erős kar felemeli és átkarolja a derekát, majd az ajtóval ellentétes irányba kezdi el kísérni. Lassú léptekkel haladnak előre, majd mikor már jócskán maguk mögött hagyják az ajtót, tisztulni kezd a látása. Elina már csak azt veszi észre, hogy a szobája ajtaján segíti be a csuklyás férfi, majd finoman lefekteti az ágyra és betakarja.
- Ki vagy te… ?- próbálta meg erőtlenül feltenni a kérdést a lány.
A csuklyás alak válasz helyett megsimogatja a lány arcát, s elindul az ajtó irányába.
Elina zihálva ébredt fel verejtékben úszó testtel. Hirtelen az ajtó felé fordította fejét. Valaki éppen kívülről csukta be azt! Amit Elina utoljára látott, mielőtt az ajtó végleleg becsukódott volna, az egy fekete ruha egy kis része, az ajtó jobb alsó sarkában…

Súgó Még nincs hozzászólás.