Egy lány sétál a sötét folyosón, a kinti mennydörgést az eső zaja tompítja, így a lány mintha csak méhdongást hallana. A rémisztő folyosó végén egy ajtó áll. Korhadt fából készült deszkáin réz kilincs díszeleg. Van rajta egy hatalmas nagy ajtókopogtató, amit egy oroszlán szájából kilógó vaskarika jelent. A lány egyre csak közeledett az ajtóhoz. Mikor hirtelen kinyílt az előtte fél méterre lévő ablak. Elina hátra esett rémületében, aranyszőke hátközépig érő haja úgy terült szét a földön, mintha óvni akarná a lányt. Majd egy hang suttogását lehetett hallani a távolból, amint kissé érthetetlen hangon mond valamit…

 - Ne menj közelebb! – harsogta egy kemény férfias hang.

Elina nagy kék szemei hirtelen pattantak ki, majd a lány zihálva ült fel az ágyon.

 - Csak… - kezdte a lány, majd egy jó adag levegőt fújt ki száján, mit már jó ideje bent tarthatott. – álom volt. – sóhajtotta. – „Rossz álom…” - tette még hozzá magában, majd visszadőlt ágyán és újra lehunyta fáradt szempilláit. Mivel másnap kezdett új munkahelyén úgy gondolta,hogy ideje lenne végre kialudnia magát Legalább egy hét, telhetett el azóta, hogy kézhez kapta nagyapja végrendeletét, miszerint ez a hatalmas kastély őt illeti. Megboldogult nagyapja ugyanis eltitkolta az egész család elől, hogy rég elvesztett vagyonából egy ír kastély fent maradt.

Elina, amikor a végrendeletet olvasta, jött rá arra, hogy a Nagyapja miért neki ajándékozta a kastélyt. Ugyanis a nagypapa régen gazdag volt, de olyan szinten, hogy még a reggelit is aranypohárban és tányérban szolgálták fel neki. Egy napon Robert bácsi megismerkedett Elina nagymamájával, aki, mint később kiderült csak a pénzéért ment hozzá. Robert bácsinak és Mari néninek csak egyetlen lányuk született, aki nagyon hasonlított édesanyjára… mindenkit szeretett, de mindenkinél jobban szerette, a pénzt, ő volt Elina édesanyja Sarah. Sarah-nak még két gyermeke született azelőtt, hogy Elinát a világra hozta, két lánya. Az egész család nagyon összetartónak mutatta magát, a felszínen. Valójában viszont ki nem állhatták egymást. Ezt a látszatot egészen addig a napig meg is tartották amíg Robert bácsi be nem jelentette, hogy tönkre ment anyagilag. Ezek után persze az egész család se szó se beszéd, tűnt el a bácsi környezetéből, kivéve három unokája közül az egyiket! Elina nagyon szerette nagyapját és sokat látogatta, még annak ellenére is, hogy már nem folyt be onnan a pénz… Szegény Robert bácsi Elinán kívül csak az öreg baglyát Huhókot láthatta, utolsó éveiben. Persze, mint az kiderült, Robert bácsi nem mondta el a teljes igazságot a családjának. Azt az egy tényezőt, hogy vagyona hatalmas nagy része és egy ír kastélya is fent maradt valahogyan kifelejtette. Mivel csak Elina ment hozzá látogatóba annak ellenére, hogy a bácsi úgymond szegény lett így Robert bácsi az ő nevét írta rá macskakaparás írásával a végrendeletre. Még azt is hozzá fűzte a kéziratban, hogy ő el akarta mondani később, azt is, hogy a nem úszott el a teljes vagyona, csak egy kis része annak, de ezt már nem várta meg a család…

Két napja, hogy Elina be is tudott költözni új otthonába. Ám nemcsak ő lakott a házban, mivel a személyzet és a személyzet családjának fent volt tartva a legalsó szint. Az egész kastély három szintből állt, egy szint volt a bejárat és környéke, itt lakott a teljes személyzet, a második szint Elinát illette, míg a harmadik szint a vendégek számára volt fent tartva. A lány már nagyon fáradt volt, mivel több napja nem aludt semmit. Egy részt azért, mert még nem nagyon tudta feldolgozni szeretett nagyapja halálát, másrészt azért, mert szörnyű rémálmok gyötörték, mióta a kastélyba költözött. Az egyetlen egy megnyugvást, munkája okozta neki. Óvónő volt, és imádta a gyerekeket. Régebben is, mikor szomorú volt munkája, és a gyerekek vidámsága vidította fel. Reggel, mikor felkelt, felöltözött és lement köszönni a személyzetnek, akik már reggelivel és a helyi újsággal várták a megterített asztalnál. Miután a lány befejezte a reggelit és minden teendőjével végzett, elindult új munkahelyére, ahol remekül teljesített. Mindenki hamar megszerette a kedves és szeretetre méltó lányt. A gyerekek is hamar a szívükbe zárták, és a többi nevelőnek is jó benyomást keltett a fiatal nő. Munka után fáradtan érkezett haza, majd egy kis uzsonnát bekapva ment fel szobájába. Mivel már sötét volt, így az egész házat kivilágították lámpákkal, illetve gyertyákkal. Ez utóbbi igencsak tetszett a lánynak, mivel a gyertyák miatt az-az érzése támadt, mintha a középkorban lenne. Mikor végre felért a szobájába fáradtan indult meg ágya felé.

 - Ez a nap… - sóhajtotta, majd hirtelen egy távoli hangot vélt felfedezni.

 - Fárasztó volt? – kérdezte egy idegen, akinek a hangja kísértetiesen hasonlított a lány álmában szereplő férfi hangjára.

 - Ki van ott? – kérdezte Elina, majd a hozzá legközelebb lévő tárgyat kapott fel, ami történetesen egy gyertyatartó volt, amiben egy törött gyertya hevert arra várva, hogy valaki kicserélje egy új egész szárra… Remegő lábakkal ment közelebb régi ütött kopott szekrényéhez, ahonnan a hangot vélte hallani. – Azonnal jöjjön elő! – mondta a lány, majd óvatosan kinyitotta a szekrényt, ahonnan egy denevér röppent ki.

 - Ááá – sikított fel a lány, majd hátra esett, úgy, hogy még félelmében a gyertyatartót is kiejtette a kezéből.

A denevér, amilyen hirtelen bukkant elő rejtekéből, olyan hirtelen tűnt is el. Kirepült az ablakon és egy távoli fa irányába  végleg szem elől veszett.

 - Istenem, azt hiszem paranoiás lettem… - mondta a lány, majd feltápászkodott a földről és leporolta ruháját. – Biztos csak képzelődtem… Hiszen rajtam kívül senki nincs itt… - mondta Elina, majd kínosan felkacagott.

 - Jól van? – kérdezte rémülten Natasa, az egyik szobalány, aki meghallotta Elina sikolyát.

 - Igen, köszönöm, jól vagyok, csak egy denevér volt a gardróbomban.

 - De… denevér? – kérdezte a lány kissé ijedt hangon, miközben odasétált úrnőjéhez – Ugye nem bántotta?

 - Nem. – mondta zavarodott hangon a lány, majd újra mosolyt csalva az arcára fordult oda Natasához. – Mit szólnál, ha ezen túl tegeződnénk? – kérdezte mosolyogva Elina.

 - Rendben. Ha ez nem gond Önnek. – Mondta Natasa, majd mikor szembe találta magát Elina szúrós szemeivel, gyorsan kijavította magát. – Neked.

 - Nem. – mondta Elina, majd intett a kezével, hogy jöjjön közelebb a megszeppent szobalány. – Figyelj Nat! Ugye hívhatlak Nat-nek? – Kérdezte Elina, majd mikor látta, hogy a lány némán bólint, folytatta, amit elkezdett. –Azt szeretném kérni, hogy körbe tudnál-e engem vezetni az egész kastélyban? Mert bár már két napja itt lakom, még mindig nem láttam az egész kastélyt, és roppantul kíváncsi vagyok mindenre, ami itt van.

 - Rendben, gyere, kezdjük az alsó szinttel. – mondta Nat, majd kiment az ajtón, és elindult a lépcső irányába. Elina, alig várta már ezt a pillanatot, és gyorsan a szobalány után ment. Az egész kastélyt bejárták már szinte, mikor megérkeztek a harmadik szinthez. Nat, mintha egy pillanatra megtorpant volna, majd tétován indult tovább.

 - Mi lenne, ha holnap fejeznénk be a sétánk? – Kérdezte kedvesen mosolyogva Natasa, majd Elina felé fordult.

 - Hát… - kezdte tétován a lány, hisz szerette volna mindenképpen még ma befejezni a felfedező körutat, ám mikor Nat kérlelő szemeibe nézett, megadta magát. – Na jó, akkor holnap, munka után, rendben?

Natasa lelkesen bólogatott, majd elindult visszafelé Elinával a nyomában. Mikor a második szinthez értek elköszöntek egymástól. Elina előbb fürdeni, majd lefeküdni ment. Az éjszaka ismét kísérteties álmok gyötörték.

Elina ismét az ütött kopott ajtó felé tartott. A kinti vihar tombolását, szinte már megszokta az elmúlt idők alatt. Egyre csak közeledett az ajtóhoz, már majdnem elérte, mikor egy denevér szállt oda, pontosan szem magasságba elé. A lány egy apró sikítást megengedve magának esett hátra a földön, a denevér pedig eltűnt, majd újból felcsendült a jól ismert, mély férfias hang.

 - Ne menj közelebb! Veszélyes! Ne menj oda!

A lány hirtelen ült fel ágyában, majd kinézett a mellette lévő ablakon. Egy denevér távolodott a háztól. Bár a denevéreket nem nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, de Elina mégis tudta, hogy ez a denevér ugyanaz a denevér, aki a szekrényéből szállt ki, és aki az álmában is szerepelt.

 - Ez… Nagyon… Rémisztő… - mondta ki szaggatottan a lány e szavakat. Egyáltalán nem értette, hogy mi ez az egész őrület, ami vele történik, mióta ide költözött, ebbe az öreg kastélyba. A folyamatosan visszatérő rémálmok és a denevér is nagyon aggasztotta, plusz még meg kellett birkóznia a gondolattal, hogy elvesztette szeretett nagyapját is. Fáradtan nézett rá a mellette lévő ébresztőórára, aminek ütött kopott mutatói hajnali négy órát mutattak. Úgy döntött, lemegy meginni egy pohár meleg tejet, hogy utána könnyebben tudjon elaludni, ezért kiszállt az ágyból és elindult lefelé. Az út lefelé ki volt világítva gyertyákkal és helyenként még egy-egy lámpa gyér fénye is világított. Mikor Elina leért az első szintre a konyhába igencsak meglepődött, mivel ott már volt valaki.

 - Hello. – köszönt a lány, egy kisfiúra, aki az asztal végében ült és az asztalt bámulta. A fiúcska nem lehetett több hat évesnél, és amilyen pici volt a hatalmas nagy konyhában szinte alig lehetett észre venni.

 - Szia. – szólalt meg végre, majd felnézett a lányra. Szemük találkozott egy pillanatra, majd a fiú elkapta a tekintetét.

 - Te ki vagy? – kérdezte Elina, miközben egyre közelebb ment a fiúhoz. Kicsit félt ugyan, de magabiztos léptekkel haladt előrefelé. Félelmét könnyen meg lehetett magyarázni, hiszen hajnali négy órakor egy közel hat éves kisfiút talált új otthonában, ami történetesen egy hatalmas nagy kastély volt és még egy hete sincs, hogy ide költözött.

 - A nevem Joei. – mondta megszeppenve a fiú.

 - Szia, Joei, meg szeretném kérdezni, hogy te mit csinálsz itt ilyen korán? – kérdezte Elina kedves hangon, miközben megérkezett a fiú mellé és leült a mellette lévő székre. Tekintetét egyből a fiú kezében szorongatott képre emelte.

 - Én itt lakok… - mondta a kisfiú, halálra rémült arccal nézve Elinára. – Ugye, a néni nem fogja ez miatt kirúgni a mamit?

 - Azért, mert itt laksz? – kérdezte értetlenkedve a lány, mivel ő úgy tudta, hogy a személyzet teljes családjával együtt lakik itt, és a kisfiú válaszából arra következtetett, hogy a szülei itt dolgoznak neki. Hát igen, szégyellte magát az miatt, hogy még nem találkozott a teljes személyzettel, de hát mit lehet tenni, ha az embernek még arra sincs ideje, hogy megismerje a helyet ahol lakik?

Joei hevesen rázni kezdte a fejét.

 - Nem, nem ezért, hanem azért, mert ilyen későn itt vagyok.

Elina elmosolyodott, hiszen látta, hogy a kisfiú mennyire meg van ijedve.

 - Nem, nem fogom kirúgni a mamidat, de mond csak, ő tudja, hogy te ilyen korán itt vagy?

Joei ismét heves fejrázásba kezdett, jelezvén, hogy nem tud róla.

 - Akkor viszont, mit szólnál, ha most szépen visszakísérnélek az anyukádhoz?

 - Kérlek, ne… - kezdte a kisfiú. – Nem szeretném, ha tudna róla, hogy itt voltam. – mondta lehajtott fejjel Joei, majd néma ezüstösen csillogó könnycseppek potyogtak le kicsi arcáról.

 - Miért? – kérdezte meglepődve Elina.

 - Mert… mert… akkor… - mondta hüppögve, ám nem tudta befejezni.

 - Csss… - nyugtatgatta a nő, majd letörölte kezével a könnyeket a fiú arcáról. – Nem kell most elmondanod, ha nem akarod, és nem ébresztjük fel anyukádat, viszont cserébe most visszamész szépen és lefekszel aludni.

Joei bólogatni kezdett, majd lepattanva helyéről, elindult az ajtó irányába.

 - Még valami. – szólt utána Elina, mire a kisfiú újra felé fordult. – Hogy hívják az anyukádat?

 - Natasa. – mondta és újra elindult a kijárat felé.

 - Natasa… - suttogta maga elé Elina. – Nem is tudtam, hogy van egy fia, nem is látszik rajta, hisz annyira fiatal még.

Elindult a kisfiú után, és pár perc múlva utol is érte.

 - Joei, van még egy feltételem, hogy nem mondom el a szüleidnek, hogy itt jártál kint ilyen későn.

A kisfiú kérdőn nézett rá. Valami eget rengető kérésre gondolt, és már attól kezdett félni, hogy ki kell takarítania a szobáját, ami nem kis munka lenne szegénykének…

 - Nekem csak anyukám van… - Hajtotta le a fejét a fiú, mielőtt Elina tovább folytathatta volna.

 - Ezt… hogy érted? – kérdezte egy kicsit meghökkenve a lány.

 - Erről… - kezdte Joei – Nem szeretnék beszélni…

Elina egy kicsit tétovázott még, de végül úgy döntött nem nyilvánít különösebb dolgot az ügynek, hiszen manapság sok gyereknek váltak el a szülei, vagy nem éltek együtt.

 - Értem, akkor helyesbítek, nem mondom el anyukádnak, ha te megígéred, hogy nem fogsz többet az éjszaka kellős közepén kint csatangolni, rendben?

Joei, nem válaszolt, csak bólogatott, jelezvén hogy megértette. Elina úgy látta jónak, ha békén hagyja a fiút és nem faggatózik tovább. Helyette inkább felállt és elindult a lépcső irányába. Mikor odaért, visszanézett és látta amint a fiúcska belép egy nagy ajtón és eltűnik az éjszakában.

 - „Biztos jó oka volt rá, hogy itt töltötte az éjszakát a konyhában” – Gondolkozott el magában a lány, majd gyors léptekkel felment a lépcsőn és besietett a szobájába. Mikor ledőlt az ágyra és magára húzta a takarót eszébe jutott valami.

 - „Naná, hogy elfelejtettem a tejet…” – csapott homlokára, majd kitakarózott és újra megindult a konyha felé. Már a lépcsőnél járt, amikor egy árnyat vélt felfedezni a következő szint tetején, amint a lépcsőről a folyosó irányába suhan el.

 - „Ez meg… mi volt?” – gondolkozott a lány, majd nem sokat teketóriázva elindult a lépcső irányába.

Hamar megtorpant, mikor odaért, mert fent lassacskán kioltódtak a lámpák. Egyik a másik után aludt ki. Elina hátán még a szőr is felállt annyira megijedt.

 - „Ez biztos csak véletlen” – nyugtatgatta magát gondolatban, majd felkapta a mellette lévő gyertyatartót és megindult felfelé a lépcsőn. Mikor felért, arra indult el, amerre az árnyat látta.

 - „Hihetetlen, hogy ez a kis csöpp gyertya itt a kezemben mekkora fényt áraszt.” – Próbálta elterelni gondolatait a sötétségtől és a félelemtől. – „Az egész folyosót bevilágítja!”

Mikor az út elkanyarodott a lány majdnem kiejtette a gyertyát a kezéből, mert meglátta amint egy fekete csuklyás alak éppen a folyosó végi ajtón lép be. Akármit is látott a lány, az a valami, biztosan nem látta őt, hiszen amilyen gyorsan jött úgy is tűnt el az ajtó mögött.

 - „Te jó ég…” – gondolta magában Elina.

Félelme ellenére a lány mégis úgy döntött, hogy közelebb megy és megnézi, hogy nem káprázott-e a szeme. Be akart nyitni az ajtón, viszont ahogy egyre közelebb ért felé úgy egyre csak fogyott a bátorsága is. Már nyúlt volna a kilincsért, mikor hangokat vélt kiszűrődni az ajtó túloldaláról. Igaz nem értette kristálytisztán, amit mondanak, mert ahhoz túl halkan beszéltek, de mondatfoszlányokat azért kihallott belőle.

 - Értem, szóval szerinted még nem áll készen arra, hogy mindent tudjon? – Hallott egy igencsak ismerős női hangot odabentről.

 - Ez esetben, még nem szabadna ide fölengedni, hiszen, ha megtalálja azt az ajtót, akkor…

Elina bármennyire is hegyezte a fülét, nem hallotta, hogy az a másik lány mit mond odabent.

 - Ezt a feladatot rád bízom… - mondta egy mély férfihang az ajtó túloldalán.

 - De hát, már tegnap is feljöttünk ide az emeletre, hogy körbe vezessem, az utolsó pillanatban tudtam csak megállítani a lépcső alján mondván, hogy holnap folytatjuk.

 - Találj ki valamit, vagy bánom is én, de az ő érdekében nem szabad bemennie oda. – mondta kissé ideges hangon a férfi.

Elinában még az ütő is megállt, mikor rájött, hogy a két idegen róla beszél odabent. Úgy döntött lesz, ami lesz, ő most bemegy oda és kideríti, hogy mi folyik itt a háta mögött. Kezét ráemelte a kilincsre, majd az ajtó hangos kattanással és nyikorgással kinyílt. A lány először nem látott semmit, mivel egy denevér szállt a szeme elé, majd tova ki a nyitott ablakon. Mikor kitisztult előtte minden, mereven bámulta az előtte lévő nőt…

 - Natasa… - suttogta maga elé, amint megpillantotta szobalányát maga előtt. 

1. fejezet vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés