|
Az elveszett kislány
Egy lány, aki mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki. Egy fiú, aki csak a maga feje után megy és egy kislány aki a szüleit keresi kétségbe esetten. Vajon mit tesz a két 16 éves tini, mikor megtalálják a kis Mayát? Feladva önállóságukat közös döntés alapján, bele mennek a csapatmunkába és együtt keresik tovább az eltűnt szülőket, vagy inkább elviszik a rendőrségre a kicsit és nem különösebben foglalkoznak többet a dologgal és élik tovább saját kis világukat? Mindezt megtudod, ha elolvasod -->
1. fejezet
A nevem Vanessa Night, az édesanyámmal élek együtt, már legalább három éve, mióta az édesapám meghalt. Régen nagyon jó kapcsolatom volt a szüleimmel, ám apa halála óta eltávolodtunk egymástól édesanyámmal is. Se testvérem se unokatestvérem nincs, én vagyok az egyedüli gyerek a családban legalábbis mindenki ezt gondolja rólam! Pedig én már nem vagyok gyerek! Könyörgök, 16 éves vagyok és a családban mindenki úgy tekint rám mint egy kisgyerekre. Ez annyira bosszantó tud lenni… Mindig meg akarják nekem mondani, hogy mi a jó és mi a helyes! Mintha magamtól nem tudnám eldönteni… Ettől persze csak ideges leszek, rendszerint, ha valaki felbosszant a házunkhoz közeli kis parkba megyek sétálni az egyetlen egy valakivel, aki megért engem és szeret és akit én is szeretek. A kutyámmal Redzsivel. Redzsi ez kisméretű tacskó, ami jellegzetessé teszi, az, az, hogy barna szőrén van egy fekete, szívre emlékeztető foltja a bal szemét körbeölelve. Nagyon szeretem őt, éppen most is vele sétálgatok a parkban.
- Hé Vanessa! – Kiáltott utánam egy igen ismerős mély férfias hang.
Redzsi farkcsóválással jelezte, hogy örül az ismeretlen ismerős jövetelének, majd éles kanyart véve egy pillanat alatt magával rántott hátrafelé.
- hogy mekkora erő van benned Redzsi – Mondta osztálytársam, aki egyben a szomszéd fiú is, majd leguggolt kutyám mellé és elkezdte Redzsi fülét vakargatni, aki közben hálásan nézett rá.
- Szia Mike, mi szél hozott erre? – Kérdeztem tőle miközben én is leguggoltam melléjük.
- Hát tudod Nessa, ilyenkor szép kék az ég…és jó a levegő… gondoltam kiugrok a kedvenc parkodba és megkérdezem, hogy megint min vesztél össze az édesanyáddal…
- Semmi közöd nincs hozzá… - Mondtam neki kedvesen mosolyogva.
Bár első ránézésre úgy tűnhet, kedveljük egymást Mikekal a valóságban ez nem így van. Tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, ismerem Mikeot és tudom, hogy ő és én nagyon sok mindenben hasonlítunk. Például ő, sem szereti, ha bele szólnak a döntéseibe és ő is szeret a maga feje után menni. Tulajdonképpen mi azért nem vagyunk barátok, mert… hát… hogy is fejezzem ki magam, két dudás nem fér el egy csárdában, szóval én se férek meg mellette és ő se mellettem. Ahhoz, hogy mi barátkozzunk egymással túl öntörvényűek, vagyunk. Viszont ahhoz képest, hogy nem nagyon töltjük a napjainkat sülve, főve együtt mégis mindig tudjuk, hogy mit érez a másik. Amikor Mikeot és apját kiskorában ott hagyta az édesanyja, Mike hozzám jött és én vigasztaltam meg, akkor még csak kilenc évesek voltunk. Később mikor apa meghalt én sírtam ki magam az ő vállán. A nehéz helyzetekben mindig számíthattunk egymásra ám sose voltunk igazán jóban. Furcsa nem?
- Ha nem akarod nem kell elmondanod Nessa. – mondta Mike, majd abba hagyta kutyám simogatását és felállt. Még mindig mosolygott.
Én is felálltam, majd kicsit felfelé hajtottam a fejem, hogy a álam körülbelül fél fejjel magasabb fiú szemébe nézhessek.
- Azért azt megengeded, hogy elkísérjelek Nessa? – Csak ő szokott engem Nessának hívni… milyen érdekes…
- Ühüm – Mondtam majd Redzsivel együtt, folytattuk utunkat, immár Mikekal kiegészülve.
Szótlanul haladtunk egymás mellett, mikor egyszer csak gyereksírást hallottunk.
-Hát ez meg ki? – Kérdezte Mike mikor a park végében egy kislányt, láttunk egy fa tövében sírni.
- Nem tudom. – Mondtam, majd irányt váltva elkezdtem a kislányféle sétálni. – Nézzük meg és kérdezzük meg tőle, hogy miért sír rendben?
Mike nem válaszolt, csak követett engem. Miközben a lány felé közeledtünk, egyre jobban hallottuk a sírást. Mikor oda értünk mellé Redzsi első dolga volt, hogy a kislányhoz futott és oda dörgölődzött hozzá.
- Szia a kutyus… - Mondta hüppögve a kislány, majd elkezdte finoman simogatni kutyámat. Mikor észre vette a pórázt, és felnézett ránk láttam, a szemében a szomorúan csillogó könnycseppeket. Iszonytatos látvány volt szegény kislány, ahogy könnyáztatott arccal ült ott a fa tövében enyhén szakadt és piszkos ruhájában.
- Szia, a nevem Vanessa, ő pedig a barátom, Miké és akit éppen simogatsz az a kutyám Redzsi. – Mondtam mosolyogva, majd hirtelen átfutott az agyamon, amit mondtam. „Ő a barátom Mike” Ez olyan félreérthető nem? Mármint egy ő nem is barátom, kettő még csak haverok sem vagyunk…
- Sziasztok. – Szólalt meg a kislány, vékonyka kis rekedtes hangon. – Az én nevem Maya és eltűntek a szüleimet… - Mondta majd sírva ölelte tovább Redzsit, aki mintha érezné, hogy baj van ösztönösen közelebb bújt hozzá.
- elvesztetted a szüleidet? – Kérdezte meglepetten Mike. Majd leguggolt mellé és ő is elkezdte simogatni a kutyát. – Nem lehet, hogy itt vannak valahol a közelben, csak nem látod őket? Lehet, hogy elmentek fagyit venni neked, vagy ilyesmi… - Próbált segíteni kedves és meleg hangon, hogy a lány egy kicsit megnyugodjon.
- Ne… Nem – Hüppögte a lány. – Nem elvesztettem őket, hanem eltűntek és nem most, hanem tegnap előtt.
Én is leguggoltam hozzájuk, majd egy zsebkendőt húztam elő zsebemből és oda nyújtottam a kislánynak.
- Hogy érted, hogy tegnap előtt? – kérdeztem, miközben Maya elvette a zsebkendőt.
- Az egész azzal kezdődött, hogy apu és anyu azt mondta, hogy sürgősen el kell költöznünk, és, hogy csak a legszükségesebb holmikat hozzam magammal. Anya segített bepakolni egy bőröndbe, aztán elindultunk az éjszaka kellős közepén autóval egy új város felé. – Újra könnyek szöktek szegény lány szemébe, majd folytatta. – Minden jól ment egészen addig, míg ide nem értünk valahova a közelbe kocsival. Aztán… aztán… már csak arra emlékszem, hogy szembe jön velünk egy autó és apa félre rántja a kormányt.
Mikor a kislány nem tudta folytatni Mike megpróbálta finoman megtudakolni tőle, hogy hogy került ide, ha balesetük volt.
- Nem emlékszem rá, hogy, hogy kerültem ki a kocsiból, de egy bokor szélén ébredtem fel. Mikor körbe néztem láttam a kocsinkat, ám nem ült senki benne. Biztos kirepültem az ablakon, mert le volt húzva. Azóta nem láttam a szüleimet. Először kétségbe esetten kerestem őket a közelben, és betévedtem ide ebbe a városba. Körülbelül háromórányi járásra vagyunk a balesettől. Itt aztán ételt loptam magamnak egy kis zöldségesből… - Mondta majd sápadt arcára halvány pír szökött. Az éjszakákat itt töltöttem.
Megdöbbenve hallgattuk végig a kis Maya beszámolóját, nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy mit kéne tennünk. Majd én gondoltam egyet és leültem a lány mellé és átöleltem. Maya úgy bújt hozzám, mintha az őrangyala lenék. Újra keserves sírásba kezdett.
- Csss. – Próbáltam csitítgatni, majd egyre halkabban kezdett sírni.
- Szerintem legjobb az lenne, ha bevinnénk a rendőrségre és ott is elmondanád azt amit nekünk itt. – Mondta Mike.
- Ne… - Válaszolt Maya. – Csak a rendőrséget ne!
- Miért? – Kérdeztem én is. – Hiszen ez lenne a legésszerűbb megoldás.
- Ha a rendőrségre mennénk ott biztos azt mondanák, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, és hogy értesítenek majd a fejleményekről, de mivel nem tudnak jobb megoldást, intézetben helyeznek el addig amíg meg nem találják a szüleimet… - Mondta már szinte fuldokolva a sírástól. – Ha egyáltalán elő kerülnek még valaha.
- Ne aggódj, biztos elő fognak kerülni. – Mondta Mike, mire a kis Maya lassan abba hagyta a sírást.
- Tényleg? – Kérdezte reményteli hangon.
- Igen. – Válaszoltam én Mike helyett. – Viszont te honnan tudsz ennyi mindent a rendőrségi eljárásról?
- Anya mesélt nekem róla, sok mindent tudok, mert anya nagyon sok mindent mesélt nekem ilyen dolgokról.
Kicsit furcsálltuk Mikekal, hogy ezt mondta a kislány és egy pillanatra össze is néztünk zavarodottságunkban, ám nem nyilvánítottunk nagy jelentőséget az ügynek és próbáltuk megoldani a helyzetet.
- Figyelj, abban igazad van, hogy intézetbe kerülsz egy darabig, viszont… - Próbáltam meggyőzni a kislányt, hogy az a legtöbb, amit érte tehetünk, hogy elvisszük a rendőrségre. Az ölembe ültettem és nekidőltem a fának, úgy folytattam tovább. – viszont, ha nem jelentjük be az esetet a rendőrségen, akkor neked nem lesz szállásod, meleg égteled, és fedél a fejed fejett.
Maya teljesen hozzám bújt, nem nagyon tudott erre mit mondani. Mike is leült mellénk a fához dőlve, majd megpróbálta ő is győzködni a kislányt.
- Így lenne a legtöbb esélyünk, hogy megtaláljuk az anyukádat és az apukádat. És koránt sem biztos, hogy intézetbe kerülsz. – Majd a kicsire nézett bíztatólag. – Nincsenek rokonaid? Nagymamád, nagypapád, kereszt szüleid, vagy valamilyen családtagod, ahova el tudnának helyezni?
Maya fejét rázta ezzel jelezve, hogy nincs. Ekkor néztünk össze másodjára Mikekal, majd megláttuk egymás szemében a tehetetlenséget, akármit is próbáltunk kitalálni, hogy segítsünk neki, nem jött össze. Eközben Redzsi türelmesen elfeküdt előttünk élvezve a nap édesded melengető érzését.
Maya, megbocsátasz nekünk pár percre, szeretnék kérdezni valamit Nessától, rendben? – Mondta Mike, majd felállt a fa elé és a kezét nyújtotta felénk. Maya felállt, majd én is felálltam és megkértem a kislányt, hogy maradjon itt a fa tövében Redzsivel együtt, majd a pórázt is a kezébe nyomtam.
- sietünk vissza, és nem megyünk messzire nyugi. – Mondtam, majd elindultam Mikekal és amikor halló távolságon kívülre értünk Mike elé állta, hogy közben jól láthassam azt is, hogy mit csinál Maya.
- Nessa, ez most nagyon komoly dolog, szerintem a legtöbb amit érte tehetünk, az, az, hogy bevisszük az őrsre.
- Mike, és mi lesz, ha utána tényleg bedugják szegényt egy intézetbe? – Kérdeztem kétségbe esetten. – Csak nézz rá szegényre, milyen kis gyámoltalan és elhagyatott szegény, szerinted mekkora trauma lehetett neki, hogy több napig egyedül bolyongott, miközben nem tudta hol vannak a szülei? Szerinted ilyenkor az lenne neki a legjobb, ha intézetbe dugnák, ahol kegyetlenül bánnak szegénykével, vagy az, ha szeretettel vesszük körül és vigyázunk rá, miközben segítünk neki megtalálni a szüleit?
Mike hátra nézett, majd látta amint a kislány kisírt szemekkel mosolyogni próbál miközben Redzsivel játszik.
- Hát nem tudom Nessa… Az eszem azt diktálja, hogy vigyük be a kapitányságra… Ebből még bajunk is származhat, és mi van ha a szülei ott fogják majd őt keresni? – Kérdezte miközben ismét rám nézett.
- Őszintén szólva nem tudom, hogy egyáltalán élnek e még a szülei… - Mondtam lehajtott fejjel.
- Vanessa, te is tudod, hogy nincs más választásunk, mint bevinni őt a rendőrségre, mert ha nem az olyan, mintha elrabolnánk érted? Egyébként meg, ha nem vinnénk be akkor mit csinálnánk vele? Talán haza vinnénk és gondját viselnénk a szüleink tudta nélkül? Ez hülyeség, nem nevelhetjük mi fel…
- Ha fel nem is nevelhetjük, de vigyázni vigyázhatunk rá egy darabig, amikor a rendőrökről beszélt, mintha egy kicsit félt volna, legalábbis én úgy éreztem, nem akarom, hogy többet szenvedjen.
- Nessa, azt teszel, amit akarsz, de, hogy én abba nem megyek bele, hogy elvisszük magunkkal az biztos. Én vagy be megyek veletek az őrsre vagy sehova…
- Mike… Kérlek, ne csináld ezt!
- Na de mit Vanessa? Szerintem, az lenne neki a legjobb, ha bevinnénk az őrsre.
- Szerintem meg nem, menny el, ha el akarsz, de én nem viszem be őt a kapitányságra.
Tudtam, hogy Mikenak van igaza, tudtam, hogy az eszemre kéne hallgatnom, de nem megy. Ha csak ránézek szegény kislányra, elfog a szomorúság. Nem akarom, hogy szegényt bedugják egy intézetbe, ahol nem ismer senkit, és ahol nem kap kellőképp szeretetet.
- Rendben, ahogy akarod, de én előre szóltam! – Mondta Mike. – Ne aggódj, nem fogom senkinek sem megemlíteni ezt a kis jelenetet itt, viszont együtt működést se várj tőlem! – Mondta kissé idegesen Mike.
- Na jó, akkor legalább gyere vissza, próbáljuk neki elmagyarázni, hogy a rendőrségre be kell vinnünk, de ha nagyon nem megy, akkor nem viszem be, te pedig elköszönsz és elmész rendben? – Kérdeztem, mert tudtam a kislánynak nagyon furcsa lesz, ha Mike szó nélkül lelép.
- Rendben. – Mondta nagy sóhaj kíséretében.
Együtt indultunk vissza Mayához, majd újra oda ültem hozzá, a fa tövébe ő pedig automatikusan bele ült az ölembe és nekem dőlt.
Maya, figyelj rám, most be kell vinnünk téged a rendőrségre, rendben? – Kérdeztem tőle finoman, majd éreztem, hogy remegés fut át kicsi testén, majd újra elkezd sírni.
- Nem… - Mondta hüppögve. – Nem szeretném, nem akarok újra a rendőrségre kerülni…
- Újra? – Kérdezte meglepődve Mike.
- Igen, újra! Egyszer, amikor elvesztem és nem találtam meg anyut, akkor be mentem a rendőrségre, ahol egy rendőrácsi azt mondta nekem, hogy elmegy velem megkeresni anyut, és beültetett a kocsijába, majd elvitt és először valóban oda mentünk,, ahol eltűntem, viszont később mikor senki nem volt az utcán, megpuszilta a számat. – Majd kicsi kezével szájára mutatott. – Ez nem olyan puszi volt, mint amit anyutól, vagy aputól kaptam annak idején, ez valahogy sokkal másabb volt, aztán pedig megpróbálta levenni rólam a felsőmet, ám ekkor anya megtalált minket és kirángatott a kocsiból, majd pedig vissza menünk a rendőrségre, miután haza mentünk, anya azt mondta, hogy nem kell félnem, a rendőr bácsit több évre le fogják csukni és nem fog többet engem bántani. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy azóta nem tudtam kiverni azt a puszit a fejemből és valahogy mindig émelygés fog el, mikor rá gondolok, illetve, ha találkozok egy rendőrrel.
Megdöbbenve hallgattuk végig Maya beszámolóját, majd mikor a végére ért újra elkezdte simogatni Redzsit. Én döbbenten néztem Mikera és ő is ugyan úgy nézett rám vissza.
- Te jó ég… - Suttogtam.
- „jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy pedofilok is dolgoznak, mint rendőr…” – Szörnyülködött Mike gondolatba.
- Mond csak Maya, hány éves vagy most? – Kérdezte hirtelen Mike.
- Öt, most leszek hat jövőre! – Mondta vigyorogva, mintha el is felejtette volna azt amiről az előbb beszéltünk. Mintha fel sem fogta volna, hogy mi történt vele. Puszi, egy furcsa puszi, te jó ég szegény kislány, mennyi mindent kellett már átélnie…
- Értem, és hány éves voltál akkor?
- Hát öt, mert ez körülbelül háromnegyed éve történhetett.
- Maya, figyelj, ha nem vihetünk be a rendőrösre, akkor mit csináljunk veled? Mert itt ugyebár nem hagyhatunk csak így. – Kezdtem bele, majd jobban hozzám búj, és közben Redzsit simogatta.
- Nem tudom… - Mondta sírós hangon.
- Te jó ég… - Sóhajtotta Mike is, majd újra leült mellénk.
- Azt hiszem, tudom a megoldást! – Kiáltottam fel örömömben. Majd mikor meggyőződtem, hogy Mike és Maya is kellőképpen figyel bele kezdtem mondandómba….
1. fejezet vége
By : Mikoto
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
