Mikor láttam, hogy Mike és Maya is figyel rám, elkezdtem magyarázni az ötletemet.
- Szóval, nekem van egy unokatestvérem, aki a gyámügynél dolgozik, nagyon jó fej, és őt talán megkérdezhetnénk, hogy ilyen esetben mi a teendő.
- De… - kezdett bele Maya az ellenkezésbe.
Ám Mike a szavába vágott.
- Megbeszéltük, szerintem rögtön indulhatunk is – mondta, miközben felállt és kezet nyújtott felénk.
- Na de… - kezdett bele újra Maya, miközben mind a ketten felálltunk.
- Nincs, semmi de, ez lesz a legjobb megoldás, mert ugyebár azt te is belátod, hogy nem töltheted le a hátralévő életed egy fa társaságában egy hatalmas nagy park kellős közepén. – mondtam, majd megfogtam a kezét és Mike mellé léptem. – Mike, hoznád légy szíves Redzsit?
A fiú válasz helyett inkább megfogta a kutya pórázát, és mellénk szegődött. Így indultunk meg együtt a félórányira tőlünk lévő unokatestvéremhez, a hivatalba. Az úton mindenki nagyon csendes volt. Miközben Maya kezét fogtam, éreztem, hogy remeg egy kicsit. Mikor lenéztem rá, láttam, hogy nagyon félt, ezért felkaptam a kezembe és az ölemben vittem tovább. Először furcsállta a helyzetet, később viszont nyugodtan hajtotta fejét a vállamra és az út lágy zötykölődésétől el is aludt a kezemben. Mikor oda értünk, a hatalmas nagy sárga épülethez, Mikekal együtt keltegettük a kislányt, aki nem lelkesedett túlságosan azért, hogy megérkeztünk. Leraktam a földre, ám még mindig nem akarta elengedni a kezem.
- Mi legyen Redzsivel? – kérdezte Mike, mikor elindultam a lépcsőn felfelé.
- Hát… - kezdtem bele, majd hirtelen megpillantottam egy biciklitárolót. – Kössük ki, oda. – mutattam a tároló felé, majd visszasiettem hozzájuk. Mike kikötötte a pórázzal együtt, majd mikor oda értem leguggoltam mellé. – Vigyázz magadra kicsikém, rendben? – kezdtem el beszélni kutyámhoz, majd megsimogattam a buksiját. – Sietünk vissza, legyél jó fiú!
Mikor elköszöntem kutyámtól, hárman indultunk el a nagy épület bejárata felé. Bementünk, és rögtön a porta felé vettük az irányt.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte egy magas, szőke hajú, szemüveges, kedvesen mosolygó nő.
- Igen. – mondtam udvariasan. – Anie Night-ot keressük.
- Egy pillanat. – mondta a recepciós hölgy, majd kotorászott valamit az iratok között és felkapta a telefont. – Szerencsétek van, még pont bent van, mit mondhatok, ki keresi?
- Az unokahúga, Vanessa Night.
A hölgy egy kicsit meglepődött, ám ennek ellenére gyorsan bepötyögte a telefonba a számot és kisvártatva beleszólt a telefonba.
- Szia Anie, az unokahúgod és pár barátja vár rád, bemehetnek most? - Pár pillanatnyi csönd után újra beleszólt. – Rendben, küldöm őket. – mondta, majd letette a telefont. – Mennyetek egyenesen, aztán balra fel a lépcsőn, majd rögtön az első ajtó jobbra. – magyarázta kedvesen a hölgy, majd miután kellőképpen informáltak lettünk, elindultunk. Mike nem szólt egy szót sem, viszont Mayának kezdtek kifogásai lenni a dologgal kapcsolatban.
- Biztos…? – kérdezte, miközben a kezemet szorongatta.
- Mi biztos? – kérdezett vissza Mike.
Ekkor Maya az ő kezét is elkezdte szorongatni, és most őt nézte azokkal a nagy barna szemeivel.
- Biztos, hogy ezt akarjuk? – kérdezte újból, mintha nekünk már az első kérdésénél tudnunk kellett volna, hogy mit akar. – Nem lehetne, hogy veletek maradok?
- Igen. – válaszoltam. – Ez a legjobb megoldás, és nem, nem lehetne, hogy velünk maradj… - mondtam neki szomorkás hangon.
- Rendben… - sóhajtotta, majd Mike kopogtatott az ajtón és miután unokanővérem kedves hangon kiszólt, hogy mehetünk, én nyitottam ki az ajtót.
- Szia, Anie. – mondtam neki.
Előttem ment be Maya, még mindig a kezemet szorongatva, utánam pedig Mike.
- Jó napot. – mondta mögülem Mike.
- Jó napot. – ismételte meg Maya is, aki félve kullogott előttem.
Mire oda értünk Anie asztalához, addigra már egy sorban álltunk egymás mellett. Maya és Mike elbűvölve nézte a berendezést, amit nem csodálok, hisz Anie irodája gyönyörű volt. Középen a hatalmas nagy ablak előtt volt az íróasztala, rajta egy hatalmas számítógéppel. Az asztal mellett balra; egy hatalmas nagy virág foglalt helyet. Az ajtó mellett pedig egy se nem nagy, se nem kicsi, világosbarna kanapé helyezkedett el, pont az a méret, amit egy irodában meg lehet engedni. Egyszóval gyönyörű helyen dolgozott az unokatestvérem.
- Sziasztok. – köszön Anie, majd felém fordult. – Mi járatban erre Vanessa?
- Hát adódott egy kis problémánk. – mondtam, majd magam elé húztam Mayát és két kezem a vállára tettem, minek következtében ő felnézett rám. – Nos… hol is kezdjem…
- Mit szólnál, ha esetleg az elején? – kérdezte mosolyogva Anie.
- Na, jó… - kezdtem bele. – Az egész ott kezdődött, hogy Mikekkal sétáltunk a parkban, amikor meghallottuk, hogy sír valaki a fa tövében, közelebb mentünk és egy kislány volt. – mondtam, majd lenéztem Mayára.
- Gondolom te, ugye? – kérdezte Anie, miközben leguggolt Maya mellé, bizonyára sejtette, hogy hova akarunk kilyukadni.
- Igen. – válaszolta helyette Mike. – Elmesélte nekünk, hogy autóbalesetet szenvedett és, hogy nem találja a szüleit.
- Meg még egy csomó más dolgot. – folytattam. – A lényeg a lényeg, hogy mivel nem volt jobb ötletünk, bejöttünk ide hozzád, hisz neked úgyis ez a munkád. – mondtam rövidre fogva az amúgy két óráig tartó hegyi beszédet.
- Hát…Nem egészen ez a munkám, mármint, előbb a rendőrségre kellett volna mennetek, nem?
Összenéztünk Mikekal, majd arra jutottunk, hogy mindent kitálalunk Anienek. Leültünk a kanapéra, és elmeséltünk mindent, amit Maya mondott nekünk. Anie egy kicsit meglepődött a dolgokon, ám mikor már mindent elmeséltünk, Anie igencsak furcsa dolgot közölt velünk.
- Erről az ügyről én is hallottam.
Nagyot néztünk, mikor Anie ezt a bejelentését közölte velünk, már éppen kérdésre nyitottuk volna a szánkat, amikor Anie tovább mesélt.
- Ti biztos csak Mayától hallottátok, ugye? Mert nem egészen így történt; valójában az nem egy rendőr volt, hanem egy bűnöző, aki álruhában ment be a rendőrségre, és ment ki onnan Mayával.
- De hát… - kezdett bele Mike, és feltette azt a kérdést, ami az én fejemben is megfordult. – Ha bűnöző volt, mit keresett a rendőrségen?
- Én azt hallottam, hogy megőrült... – mondta Anie
- Szerintem, hagyjuk most ezt… - mondtam, miközben láttam Mayán, hogy kellemetlenül érinti az ügy. Szerintem a többiek is vették a lapot, mivel egyből más témára tértünk.
- Na, szóval. – kezdett bele Mike. – Azért vagyunk itt, mert szeretnénk, ha maga biztonságban el tudná valahol helyezni Mayát.
- Rendben, és kérlek, tegeződjünk. – mondta kedvesen Anie, mire Mike bólintott. – Akkor, szerintem kezdjük ott, hogy telefonálunk a rendőrségen és bejelentjük, hogy Maya itt van.
Mikor Anie végignézett rajtunk, láttam Mayán az ijedtséget.
- Persze, csak azért, mert lehet, hogy Maya szülei már kétségbeesetten keresik a lányukat.
Maya ettől egy picit megnyugodott, majd miközben Anie a telefont intézte, Mike, aki eddig állt a kanapé mellett, most leült mellénk. Maya az ölemben ült, most viszont átcsúszott Mike ölébe, miközben suttogott valamit, amit csak én és Mike hallottunk.
- Olyan, mintha a szüleim lennétek… - mondta, majd úgy tűnt, mintha elbóbiskolna egy kicsit.
Mike megdöbbenve nézett rám, és szerintem én is valami hasonló arcot vágtam, hisz csak egy napja ismertük őt, sőt nincs is egy napja!
- Hallottad? – kérdezte tőlem halkan Mike, ami könnyű volt, hisz ott ült mellettem.
- Igen… - mondtam, majd megsimogattam Maya fejét. Amire kicsit megmoccant, de nem zavartatta magát, aludt tovább.
- Elaludt? – kérdezte Mike, hisz ő nem láthatta, hogy csukva van-e a szeme, vagy nem.
- Igen. – válaszoltam. – Nem is csodálom, ezek után, én is biztos elaludnék, ha biztonságban érezném magam.
Összemosolyogtunk, majd Anie jött oda hozzánk.
- Beszéltem a rendőrséggel. - kezdte, miközben felvette azt az arcát, amit csak akkor szokott, ha nagy munkába kezd, és éppen közölni akarja a jelenlévőkkel, hogy hol kell elhelyezni a gyermeket. Ijesztő ez az arca, én nagyon nem szeretem, és nem csak azért, mert borsódzik tőle a hátam, hanem azért is, mert tudom, hogy semmi jót nem mondhat. - Nem hinném, hogy túl jó hírekkel szolgálhatok…A rendőrség már megtalálta a kocsi romjait, ám semmi jel nem utal arra, hogy bárki megsérült volna, így bizonyíték hiányában nem foglalkoztak tovább az üggyel. Az egyetlen használható információ az volt, hogy a kocsi tulajdonosát Elizabeth Retzokné-nak hívják. Maya nem mondta, hogy mi a teljes neve, illetve hogy, hogy hívják a szüleit?
- Nem… - mondta Mike
- Én sem emlékszem rá… - mondtam. – Keltsük fel és kérdezzük meg.
Miután láttam, hogy a többiek helyeselik az ötletemet, megpróbáltam finoman keltegetni Mayát.
Kisebb-nagyobb sikerekkel fel is kelt, majd álmosan megdörzsölte a szemét. Még mindig Mike ölében ülve pislogott nagyokat.
- Maya, megmondanád, a teljes nevedet, vagy esetleg anyukád nevét? – kérdeztem barátságosan.
- Maya és anya. - mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Nessa úgy érti, hogy a teljes nevedet. Például az én nevem, Mike Hurt , a tiéd pedig… - Szándékosan hagyta nyitva a mondatot várva, hogy Maya majd befejezi helyette.
- Maya Retzok… - mondta elgondolkodva a kislány. – Azt hiszem… - tette még hozzá.
Anie, Mike és én már tudtuk, hogy jó nyomon indultunk el. Most már biztos, Maya anyukája kocsijában utaztak a baleset közben.
- Köszönjük. – mondta kedvesen Anie, majd leült a számítógépe elé.
- Miért? – kérdezte a kislány.
- Mert, így meg tudom keresni azokat a rokonaidat, akik még élnek, hogy elhelyezhessünk ideiglenesen náluk.
- Aha – mondta Maya, majd újra nekidőlt Mikenak, aki viszont lerakta az öléből és a kanapéra fektette.
- Aludj csak… - mondta neki, majd elindult felénk. – Nessa, nem kéne ránézni Redzsire? – kérdezte.
- Jaj, tényleg, megyek, megnézem, mindjárt jövök. – mondtam, majd kiléptem az ajtón és eltűntem. Mikor már messze jártam, Anie újra megszólalt.
- Redzsi is itt van? – virult fel unokanővérem arca, hiszen imádta az én kis szemem fényét. – Az a kutya egyszerűen fantasztikus.
- Tudom. – mondta Mike. – Marha nagy kópé az a kutya.
Mikor vissza értem Anie még mindig a számítógéppel bajlódott.
- Na, mi van Redzsivel? – kérdezte Mike
- Redzsi köszöni szépen, jól van, éppen a napon sütteti a hasát. – mondtam viccesen. – Ti találtatok valamit? – kérdeztem reménykedve.
Anie fejét csóválta, Mike pedig Mayára nézett.
- Szegényke… - mondta sajnálkozva Mike. – Remélem, vannak még a szülein kívül is rokonai, nem szeretném, ha intézetbe kerülne.
- Én se… - mondtam, miközben fél szemmel néztem, ahogyan alszik.
- Azt hiszem találtam valamit… - mondta Anie, mire mind a ketten oda kaptuk fejünket Mikekal.
- Mit? – kérdeztem, majd oda sétáltam mögé, hogy jobban lássam a monitort.
- Ugye jó hír? – kérdezte Mike is, miközben ő is odasétált mögénk.
- Még a jobbnál is jobb! – felelte Anie, majd mind a hárman a képernyőre meredtünk, ahol egy öreg néni adatai szerepeltek. – Kicsit körbe néztem, hogy vajon élnek-e a környéken rokonai, és bár nem számítottam sok sikerre, de pont itt ebben a városban lakik a nagymamája!
- Tudjátok, hogy mennyi volt annak az esélye, hogy Mayának egyáltalán valamilyen rokona él? Egy a százhoz. Annak, pedig, hogy éppen itt ebben a városban lakjon? Egy az ezerhez! – mondta hüledezve Mike.
Ami a legszörnyűbb, hogy igaza van! Ezek már nem lehetnek véletlenek! Valami összefüggésnek kell lenni-e a dolgok között!
- Akkor, szerintem én telefonálok egyet Gertrúd néninek, hogy itt van az unokája, addig ti keltegessétek Mayát, de egyenlőre még ne mondjatok semmit neki.
- Rendben. – mondta Mike, majd elindult Maya irányába, én pedig követtem.
Mikor oda értünk, leguggoltunk, hogy a fejünk, Maya kicsi fejével legyen vízszintesbe.
- Olyan édes, amikor alszik… - mondtam, majd Mikera néztem.
- Igen…. – mondta és finoman próbálta felkelteni a kislányt.
Mire Anie lerakta a telefont, Maya már fel is ébredt. Ránéztem unokatestvérem arcára, aki most csak úgy sugárzott a boldogságtól.
- Mi az? – nyöszörögte Maya, szegénykét már ki tudja hányadszorra zavartuk fel édesded álmából.
- Van egy jó hírünk. – kezdte Anie és leguggolt mellénk. – Tudtál róla, hogy lakik itt a városban egy nagymamád?
- Nagymama? – kérdezte értetlenül Maya.
- Igen. – folytatta Anie, mostantól vele fogsz lakni, amíg elő nem kerülnek a szüleid.
- Tényleg? – kérdezte Maya, miközben hatalmas nagy vigyor terült szét kicsi arcán. – Akkor nem kell intézetbe kerülnöm?
- Ki mondta, hogy intézetbe fogsz kerülni? – kérdezte zavarodottan Anie.
- Anya mesélte, hogy ilyenkor a kisgyerekek intézetbe kerülnek.
- Anyukád mesélte? – kérdezte zavarodottan Anie. – Egy öt éves kislánynak nem pónikról, meg királylányokról kéne mesélni a szülőknek?
- Anya azt is szokott, de a mesevilágon túlról, a való világról még többet mesélt.
Szerintem, nem csak én, hanem Mike, sőt még Anie is meglepődött ezeken a kijelentéseken, hisz még csak öt éves! Egy öt évesnek a királylányokról, meg a hercegekről kéne beszélni és nem a rendőrségi eljárásokról!!!
- Na, jó, szerintem induljunk, mert Gertrúd néni már nagyon szeretné újra látni az unokáját. – mondta Anie
Nem sokat teketóriáztunk, amint kimentünk az épületből és beszálltunk Anie kocsijába, rögtön indultunk Gertrúd nénihez. Persze azért Redzsiről sem feledkeztünk meg, mert amint beszálltunk a kocsiba, rögtön bepattant Maya ölébe. Én ültem elől, Mike pedig a hátam mögött. Mint kiderült, Gertrúd néni, alig két órára lakik tőlünk, így még sötétedés előtt oda értünk. Bár ne értünk volna oda olyan hamar, hisz a látvány, ami minket fogadott nem volt túl barátságos…