Kurama mint minden nap, ma is az iskolába tartott. Miközben az utcán sétált végig, azon gondolkodott, hogy nemsokára vége lesz a sulinak, és kezdődik a nyáriszünet. Már nagyon várta, hogy vége legyen, mert előre eltervezték, hogy elmennek Yusukéékkel valahová pihenni a nyáron. Eszébe jutott az is, amit az osztályfőnöke mondott pár napja, hogy jön egy új diák az osztályukba, és hogy majd neki kell körbevezetnie a suliban. Erre a gondolatra már kevésbé lett jó kedve, hisz pont, mikor vége a sulinak, akkor kell neki még egy új diákkal fáradnia. Nem elmélkedhetett túl sokáig, hiszen a mellette lévő sikátorból, egy hangos sikítás hallatszott. Gyorsan arra nézett, majd mikor meglátta, hogy három alak körbe vett egy diák lányt, gyorsan odaszaladt hozzájuk, majd mikor kellő közelségbe ért, egetrengető hangon megszólalt.

 - Kensi, mit akartok azzal a szegény lánnyal csinálni? – kérdezte miközben a megszólított vállárra hejezte kezét.

A három fiú akkorát ugrott ilyedtében, hogy mindannyian hátra estek. Gyorsan felpattanva Kensível az élükön Kurama felé fordultak, a lánnyal már mit sem törődve.

 - Á, Csak nem Suichi az? Mivan, mitakarsz ettől a lánytól ha? Mért ütöd az orrod állandóan mi dolgunkba? – Kérdezte Kensi, miközben ökölbe szorított kezét megindította Kurama felé, hogy eltalálja a fiút. 

Kurama eggyáltalán nem lepődött meg, hogy Kensi rátámadt, ezért egy határozott mozdulattal megfogván a fiúkezét, jó erősen megszorította azt. Szerencsétlen fiú, Kurama szorításától térdre rogyott, majd könyörgően felnézett Kuramára, hogy engedje már el a kezét.

 - kérj bocsánatot. – Mondta ellent nem tűrő hangon a fiú.

 - Bocsánat, bocsánat Suichi… - Mondta egyre jobban szenvedve a fájdalomtól.

 - Ne tőlem, te őrült! – Mondta idegesen Kurama, majd elengedve a kezét, hangosan hozzátette. – A lánytól kérj bocsánatot te idóta!

Kensi gyorsan felállt, majd meghajolt a meglepődött lány előtt, majd bocsánatkéérése után elrohant két társával együtt.

Kurama végignézte, ahogyan elfutnak, majd visszafordulván szemével a lányt kereste, majd lenézett, és csak ekkor vette észre, hogy a lány időközben a sarokba került, és leült. Végignézett a lányon, és ugyancsak ekkor vette észre, a lány páratlan szépségét is.

 - Szia, a nevem Suichi Minanino, segíthetek? – Kérdezte, miközben kezét nyújtotta az ijedt lány felé. – Ne félj, nem jönnek vissza, nem fognak többet bántani.

A lány, bár félénken de megfogta Kurama kezét, majd a fiú óvatosan felsegítette a földről.

 - A nevem Vanessa, köszönöm, hogy segítettél. – Mondta bársonyos hangján a lány, majd mikor sikerült újra megtalálnia egyensúlyát a talajon elengedte a Kurama kezét.

 - Legnagyobb bánatomra ismerem ezt a félnótást, meg a haverjait, mert mindeggyik az osztálytársam. De ne aggódj, többet biztos nem fognak zaklatni, gondoskodok róla.

 - Köszönök mindent. Nagyon köszönöm, tényleg! Nem is tudom, mi lett volna, ha nem jössz…

Kurama csak mosolygott, majd elindultak kifelé a sikátorból. Ahogy a napfénymegcsillant Vanessa hollófekete haján, Kurama szemmében még szebbé tette a lányt. Nem kis mérettel álldotta meg a sors, mert Kuramánál csak fél fejjel volt kisseb

 - Merre mész? – Kérdezte a fiú, miközben egymás mellet sétállva elindultak arra amerre Kurama eredetileg is elindult.

 - Látod azt az iskolát? – Mutatott a lány a tőlük egy 10 percre lévő hatalmas nagy épület felé. – Oda tartok, most jöttem ebbe az iskolába, ez lesz az első napom. És… hát… emlékezetes egy nap lett belőle, pedig még csak most kezdődött. – Mondta zavartan a lány, rá sem nézve a mellette kullogó fiúra.

 - Kérdezhetek valamit? – Kérdezte Kurama miközben járt az agya ezerrel, hiszen ő is abba a suliba jár.Ránbézett a lányra, majd mikor apró bólintással a tudtára adta, hogy kérdezzen nyugodtan, bátrabban kezdett neki. – Szóval, te véletlenül nem a 12/a-ba jössz ?

 - De igen. – Mondta meglepődve a lány. Majd érdeklődve, kiváncsisággal a hangjábantette fel a következő kérdését. – De honnan tudtad?

 - Tudod, nemrég szólt a tanár, hogy új diák fog érkezni az osztályba, és hogy majd segítsek neki eligazodni errefelé. Elég vicces, nem? Mármint, hogy találkoztunk előtte… - Mondta egyre zavartabban a fiú.

 - Jajj ne… - ilyedt meg Vanessa. – Akkor… ez azt jelenti, hogy egy osztályba fogok kerülni azokkal a vadállatokkal? – Kérdezte, miközben léptei egyre jobban lassultak, majd megállt.

 - igen. – Mondta higgadtan Kurama,majd ő is megállt, és szembe fordult a lánnyal. – Nem kell félned, mert ne feled én is abba az osztályba járok, és nem engedem, hogy bajod essen jó?

 - Rendben, én nem félek, csak… kellemetlen, ugye megérted?

 - Értem, de gyere mostmár siessünk, mert nem lenne jó, ha az első napodon elkésnél az iskolából.

Elindultak, majd gyorsabb tempót választottak. Sikerült beérniük az iskolába, még csöngetés előtt, gyorsan felszaladtak az osztálytermükbe, és kerestek Vanessának egy helyet, ahova leülhet. Sekerült is, mert Kurama mellett, pont megüresedett egy hely, ahova  a lány gyorsan be is fészkelte magát. Majd amíg a tanár meg nem érkezett beszélgette a történtekről, úgy, hogy néha-néha oda-oda pislogtak Kensi és bandéja felé, akik amikor ezt észrevették, és látták Kurama szúrós tekintetét, úgy döntöttek, hogy inkább meghúzzák magukat egy kis időre, és a szemük elé se fogna kerülni. Éppen befejezték a bezséálgetést, amikor megérkezett a tanár. Kihívta Vanessát ,magához, majd válltottak pár szót maguk közt, aztán bejelentette a tanár, hoy Vanessa mostantól ebbe az iskkolába fog járni, és hogy Kurama fog neki segíteni mindenben. Amin a két fiatal csak mosolygott, bár ez nem tűnt fel a tanárnak. Miútán, elmondta a szokásos szöveget, örömmel tapasztalta, hogy a lány már talált magának helyet. Nem húzta tovább az időt fecsegéssel, mert rögtön elkezdte tartani az órát. A két fiatal figyelmesen végig hallgatta az órát. A szüneteket állandóan végig beszélték, majd mikor vége lett az összes óráknak a tanár felhívta Kurama figyelmét, hogy neki még körbe kell vezetnie a lányt itt. Mikor a tanár elment, Kurama Vanessához fordult.

 - Figyelj, mielőtt körbe vezetlek, még szólnom kell a barátaimnak, hogy most nem tudok velük menni, elkisérsz? – Kérdezte miközben táskáját hátára kapta.

 - persze. – Mondta vidáman Vanessa, majd elindultak együtt az iskola hátsó kapujához, ahol három szemály alakja rajzolódott ki. Egy magas feketehajú zöld ruhás fíú éppen veszekedett egy nálla alacsonyabb kék ruhás barna hajú lánnyal, míg egy ugyancsaj kékruhás vörös hajú fiú szakadt a röhögéstől, a jelent láttán. Egyre közelebb értek, majd Kurama megállt, és mellé megérkezett Vanessa is.

 - Sziasztok. – Köszönt Kurama.

Mindenki feléjük fordult, majd a két fiú arcán egy igen furcsa vigyor jelent meg.

 - Ő itt Vanessa. Ma nem tudok veletek menni, mert körbe kell vezetnem itt a suliban, mert ma jött és még nem tudja itt a járást.

 - Persze-persze.  – Mondta Yusuke, majd miután Keikotólé kapott egy jó nagy pofont, inkánbb elhalgatott.

 - Szia a nevem Keiko. – nyújtotta kezét a lány felé.

 - Szia, Vanessa vagyok. – Fogadta el Keikó kezét a lány.

 - Ő itt Yusuke, a barátom, ő meg Kuwabara. – Mutatott az időközben verekedő fíúk felé.  – Kurama, ha itt végeztetek eljöhetnétek mind a ketten hozzám, mert most nálam fogjuk tölteni a délutánt a többiekkel. Nah mit szóltok? – Kérdezet mosolyogva Keiko.

 - Kurama? – Kérdezte meglepődeve Vanessa.

 - Igen, így szoktak hívni a barátaim, te is hívj így jó? – Mondta egy mosollyal a száján, majd Válaszolt Keiko kérdésére. – Rendben, én biztos megyek, Vanessa van kedved eljönni velünk ma Keikoékhoz? Ott lesznek még Yusukéék,meg még egy két ember akiket még nem ismersz. Ha van kedved, gyere velünk na? – Kérdezte mosolyogva.

 - Hát… Még átgondlom jó? – Kérdezte zavartan a lány.

 - Rendben. – Mondta mosolyogva Kurama. – Keiko most mennünk kell, még sok dolgunk van, nagy ezt az iskola… Sziasztok! – Kiálltotta oda Yuyukéknak is.

 - Örültem, hogy megismerhettelek benneteket, sziasztok! – Köszönt el Vanessa is.

Majd mind a ketten megindultak az iskola írányába. Kurama körbevezette az egész iskolában, közben sokat nevetgélve és beszélgetve mentek. Egésszen délután 4-ig az iskolában voltak. Mikor végeztek együtt elindultak a park irányába. Nagyon sokat beszélgettek útközben. Gyönyörű nap volt, szépen sütött a nap, ők pedig úgy döntöttek, hogy leülnek egy fa árnyékába.

 - És, hogy-hogy így év végén jöttél át ebbe  a suliba? – Kérdezte Kurama miközben elhejezkedett a fa alatt.

 - Tudod, én nem vagyok egy átlagos lány… - Kezdte Vanessa – Ahol ezelőtt laktam, ott rájöttek a titkomra, és hát.. nem fogadták kirobbanó örömmel. De ugye megérted, ha erről nem akarok beszélni?

 - Persze. – Mondta meglepődve Kurama, miközben próbálta kiváncsiságát leplezni.

 - Viszont, a Kurama név nekem nagyon ismerős… Mondok egy nevet, és szólj, ha ismered jó? – Kérdezte Vanessa.

 - „Csak nem tudja, hogy ki vagyok valójában?” – Gondolta magában Kurama.

 - Mond csak. – Mosolygott a fiú.

 - Youko Kurama. – Mondta fagyos hangon Vanessa.

Kurama ereiben is megfagyott a vér,majd elsápadva feltett egy kérdést.

 - Ismerek egy ilyen nevet, te mit tudsz róla? – Kérdezte gyanakvóan.

 - „Mi lesz, ha csak úgy hallott róla, és nem is tudja, hogy valójában ki is Volt ő?” – Gondolta félelemmel Vanessa, majd úgy döntött, hogy nincs mit verszíteni-e, hisz még nem ismer itt senkit, ezért elmeséli, hogy ki is ő valójába.

 - Hát, lehet, hogy nem fogsz nekem hinni, de igazat mondok. Én úgy tudom, hogy Youko Kurama egy szellem, méghozzá egy banditavolt az alvilágban.  – Mondta, majd félve várta a reakciót.

 - Te erről honnan tudsz? – Kérdezte higgadtan Kurama.

 - Ha azt mondanám, hogy én nem vagyok ember, akkor erre hogy reagálnál? – Kérdezte félve a lány.

 - Ha azt mondanám, hogy én vagyok Youko Kurama, akkor erre hogy reagálnál? – Kérdezte teljesen higgadt hangon Kurama.

Mind a ketten egymás szemébe néztek. Órákig tűnő percekig csak nézék egymást, majd Vanessa törte meg a csendet.

 - Most, nem csak viccelsz, ugye? – Kérdezte bizonytalanul a lány.

 - Te sem vicceltél az lőbb igaz? – Mondta Kurama.

 - Akkor te az alvilágból való avyg? Hogy élted túl azt a sújos sebet amit kaptál?

 - Meghalltam volna, de emberként leszülettem ide a földre, és most emberként élem az életem. De te honnan ismersz engem?

 - Édesanyám mesélt nekem rólad. Azt mondta, hogy ha kiderül a titkom, mennyek el hozzád, és mutassam meg ezt. – Mondta, majd ball kezét nyújtva a fiú felé, megmutatta csuklóján a jelet, ami két macska fület ábrázolt.

Kurama elkerekedett szemekkel nézett hol VAnessára, hol a csuklóján lévő jelre.

 - Akkor, a te anyád, Miranda volt??? – Kérdezte kerek szemekkel.

 - Igen.

 -

De hát… Akkor te Neko vagy! – Kiáltotta el magát meglepődve Kurama.

Az éppen arra járó emberek elég furcsán nézték a párost, amikor meghallották a Neko szót.

 - Most mit néznek? Éppen egy színdarabot próbálunk! – Mondta idegesen a lány, majd amikor a járókelők tovább mentek, megnyugodva, szikrátszóró szemeivel fordult újra Kuramához.

 - Upsz. – Mondta zavartan a fiú. – Ez hangosabb lett mint amire számítottam…

 - Csöppet! – Kiálltotta el magát idegesen a lány. – Tudod, nem véletlenül nem akartam elmondani senkinek… Ahol ezelőtt laktam, volt egy fiú, akibe beleszerettem, és megbíztam benne, és elmondtam, hogy neko vagyok. Erre ő megijedt, amikor meg mutatta, a valódi alakom. Elmondta mindenkinek, és kiutáltak onnan szerencsére a sajtó füléig nem jutott el, ezért nem lettem világhíres.  – Egyre szomorúbban mondta. – Én megbíztam abban a fiúban, de úgy látszik tévedtem, és ő nem szeretett eléggé… - Ahogy a fájó emlék előtört, egy könnycsepp hullot le kecses arcvonásain.

 - Értem, és sajnálom, nagyon nagy hülye lehetett az aki elszalasztott egy ilyen szépsé… - Kurama gyorsan ézbekapva, hogy mit is mondott elharapva a mondat végét gyorsan témát válltott. – Miranda, él… él még? – Kérdezte reménykedve a fiú.

 - Anya meghalt… - Mondta szomorúan.

 - Értem.

 - Éppen ezért akartalak téged megkeresni, mert anya egy utolsó üzenetet akart neked küldeni. Mármint azt mondta, hogy ha valaha találkozokveled, mondjam meg, hogy megbocsátott. Nem értem ezt az üzenetet, de eggyáltalán honnan ismerted te az én anyámat?

 - ez egy hosszú történet…

 - Nem baj, nekem végtelen időm van .

 - Na jó elmondom, de lehet, hogy meg fogsz utána utálni… - Kezdte szomorúan Kurama.

 - Megutálni? Mért?  - Kérdezte félve Vanessa a választól.

 - Tudod, az én anyukámmat megölték a Nekok,mert túl nayg veszélyt jelentett számukra, még csak 8 éves voltam amikor ez megtörtént, engem is megakartak ölni, de Miranda akkkor megmentette az életem elszöktetett, és együtt éltünk tovább, egésszen 10 éves koromig, szinte mondhatjuk azt is hogy ő volt a nevelőanyám. Nagyon  megszerettem aztán, el szakadtunk egymástól, mert a Nekok megtaláltak minket, és elhurcolták mellőlem, míg engem meg akartak ölni, de már akkor voltom olyan erős, hogy nem hagytam magam, és megszöktem tőlük. Akkor lettem bandita. Aztán, egyszer kaptam egy értesítőt, hogy Miranda teherbe esett,  és hogy jó lenne ha meglátogatnám. Akkor nem mentem el, mert nem érdekelt. Sokkal később látogattalak csak meg benneteket, amikor te 3 éves voltál. Miranda nem haragudott rám, de nagyon örült nekem ám, ő azt akarta, hogy haggyak fel a bandita élettel, ám én hallani se akartam róla. Nem hagytam abba. Akkor láttam utójára. Nem tudom, hogy haragudott e rám, vagy sem, de amikor utoljára láttam, megmutatta a kezeden a jelet, azt mondta, hogy egyszer meg fogsz engem látogatni, és akkor vigyázzak rád, és óvjalak meg mindentől

 - Erre… Nem tudok mit mondani…

Kezdte Vanessa, majd amikor meglátta, Kurama, bús szemeiben a bűnbánást. Megenyhült a lelke.Nem tudott mit mondani, hiszen ő nem haragudott a srácra, hisz nem tett semmit. De nem tudott tovább ezen gondolkozni, hisz Kurama látva a lány tétovaságát, arra következtetett, hogy többet nem akarja látni, és felállt a fa mellől, majd elindult Yusukéék lakása irányába. Szépen lassan haladt. Lépteit, egy-két könnycsepp áztatta. Hiszen, nevelőanja meghalt, és csak most tudta meg a hírt. Vanessa mikor feleszmélt, a fiú már vagy tíz lépésnyire sétált tőle, gyorsan észbekapva a fiú után futott, majd amikor beérte hátulról megölelte a fiút, könnyeivel küszködve, csak két szót suttogott a fiúnak.

 - Nem haragszok. – Mondta, majd még jobban magához ölelte a fiút, de mostmár elkezdett sírni is.

Kuramát nagyon meglepte, hogy a lány hátulról átölelte, de amikor meghallotta azt a két szót, megfordulván előlről ölelete át a lányt, majd hagyta, hogy had sírja ki magát. Még így álltak hosszú percekig, majd Kurama ismét megszólalt.

 - Sajnáálom, hogy amikor szükségetek volt rám, én nem voltam ott.

 - Tudod, annyira hihetetlen, hogy anya meghalt. De örülök neki, hogy egy üzenetet küldött neked, és hogy megismerhettelek. – Mondta miközben kibontakozott az ölelésből.

 - Én is örülök, hogy találkozhattunk Vanessa. – Mondta Kurtama, miközbent két könnycseppet törölt le a lány arcáról.

 - Figyelj, azt hiszem el kéne mennünk Keikoékhoz, nem? – Kérdezte, miközben arca egy főttrákéhoz kezdett hasonlítani az érintés után.

 - Mennünk? – Kérdezte viccelődve a fiú – Ki mondta, hogy te is jöhetsz? – Kérdezte vigyorogva.

 - Miért, nem akarod, hogy mennyek? – Kérdezte incselkedve Vanessa. – Ezt megjegyeztem! – Mondta durcás képet vágva, miközben magában dőlt a röhögéstől.

 - Hát…  Ki akarná… - Mondta nevetve, majd közelebb lépett Vanessához, és átölelte. – Persze, hogy azt akarom, hogy gyere! – Majd elengedte, és megfogva a kezét elkezdte húzni Yusukéék felé.  – Most viszont siessünk, mert már nagyon aggódhatnak értünk.

Nagyon jól elszórakozgattak az úton, és végig fogták egymás kezét. Kurama mindent elmesélt, Yusukéékról, és hogy milyen kalandokban volt részünk. Vanessa jol nevetett, hol ámuldozott, és hol félt, hogy mi lesz vajon a vége. Nagyon jól elbeszélgettek azt is megbeszélték, hogy elmondják, hogy Vanessa egy neko.Persze volt, hogy eggyáltalán nem is beszélgettek ilyenkor, mind a ketten a gondolataikba voltak merülve.

 - „Vajon miért nem engedi el a kezem? – Gondolta magában Vanessa, majd érezte arcán, hogy egyre pirosabb lesz. – „Lehet, hogy többet érez irántam mint barátságot? Talán azért nem engedi el a kezem… De az is lehet, hogy csak a kis mostohatestvért látja bennem, akire vigyázni kell… Jajj nem értem… De eggyet tudok, nagyon jó érzés, hogy fogja a kezem… - Gondolkozott el, miközben Kurama agyában is hasonló gondolatok cikáztak.”

 - „Még mindég fogom a kezét, és ő nem tiltakozik, talán ő is többet érez irántam? Vagy talán csak a mostohatestvért látja bennem? Egy biztos, nagyon jó érzés fogni a kezét… remélem, örökké a kezemben tarthatom az övét… ”

Már jó ideje mehettek így csöndben, amikor egyszer csak megérkeztek. Kurama fájó szívvel, de lengedte a lány kezét, majd becsöngetett. Nem is kellett sokat várniuk, mert gyorsan kinyílt az ajtó, majd Keiko lépett ki rajta, és beinvitálta őket. Mikor beértek éppen Yusuke és Kuwabara bunyóztak, míg Botan , Seryu és Yukina vígan beszélgettek a díványon űlve. Hiei az ablakban ült és csak fél szemel nézte, hogy a többiek mit csinálnak.

 - Sziasztok! – Köszönt Kurama hangosan, majd Vanessával együtt leült z eggyik üres kanapéra.

 - Hello – Köszönt halkana lány is.

Amikor mind a ketten leültek, akkor jött be Keiko is.

 - Bemutatom neked Yukinát, Botant, és Seryut  - Mondta Kieiko, majd ő is leült az említette három lány mellé. – Aki az ablakban ül, ő Hiei. A többieket, pedig már ismered.

 - Sziasztok az én nevem Vanessa. – Mondta kissé félénken a lány.

 - Figyeljetek egy kicsit! – Mondta fenhangon Kurama. – Mondanunk kell valmit. – Itt Vanessára nézett, aki bólintással tudtára adta, hogy kezdheti.Mikor már mindenkirájuk figyelt, belekezdett mondandójába. – Szóval, azt akartuk mondani,, hogy Vanessa is az alvilágból származik, és hogy ő egy neko, és mindent tud rólatok, mert elmeséltem neki, az elmúlt pár év történeteit.

Síri csend lett, a szobában. Mindenki Vanessára nézett, aki eléggé zavarba jött.

 - Mi az a neko? – Kérdezte Yusuke, értetlen képpel.

 - Ennyire hülye még te sem lehetsz! – Kiálltotta el magát Keiko. – A nekok, félig macskák, félig emberek.

 - Valahogy úgy… - Mondta Vanessa. Majd összehúzta magát, ahogy újra a kiváncsi szemekkel találkozott.

 - Ki ne essen a szemetek. – Mondta gúnyosan Kurama.

Hirtelen elkezdett csipogni Botan kis órája. Erre a lán gyorsan felpattant a hejéről, majd kirohant, és közben zavartan még hozzátette, hogy ez Koenma új telefonrendszeréhez tartozik, és hogy így tudnak komunkikálni a két világ között. Nem telt bele öt perc sem, mire Botan visszajött, lehajtott fejjel.

 - Azt hiszem, hogy véget kell vetnem ennek a találkozónak, ugyanis Koenma mindjárt itt lesz, hogy közölje veletek az újabb küldetést.

Nem kellett túl sokat várniuk, hisz Koenma ahogy Botan befejezte mondandóját meg is érkezett. Keiko rögtön beengedte és amikor beértek a nappaliba mindenki üdvözölte. Koenma amikor meglátta Vanessát majdnem leesett az álla.

 - Koenma ő itt Vanessa. – Mondta Kurama, mert meglehetősen nem tetszett neki, hogy a fiú ennyire megbámulja a lányt.

 - Azt hiszem, hogy a mostani küldetésetek egy részét már meg is oldottátok… - Mondta kerek szemekkel.

Mindenki értetlenül nézett rá, hisz még nem is hallották a feladatukat…

 - Lehet, hogy nem valami gyors a felfogásom, de ezt most tényleg nem értem… - Kezdte Yusuke, majd  kérdőn nézett a többiek felé.

 - Nyugi, ezt most mi se nagyon értjük… - Mondta Keiko.

 - Vanessa, kérdezhetek egy idióta kérdést? – MondtaKoenma.

Vanessa értetlenül Kuramára nézett, aki csak bólintott, hogy neki mind 1. Majd visszanézett Koenma felé, és zavartan mondta…

 - Persze.

 - Te hiszel az alvilágban?

Mindenki hátast dobott, azt hitték valami egészen mást akar mondani. Majd mikor Vanessa egy mosollyal az arcán újra Kurama felelé fordult, a fiú válaszolt helyette.

 - Koenma, nem nagyon értjük, hogy mit akarsz nekünk mondani, de Vanessa hisz az alvilágban révén, hogy onnan származik…Ő egy Neko.

 - Vanessa most azonnal el kell tűnnöd innen! – Mondta idegesen Koenma.

Vanessa eléggé értetlenül nézett vissza rá, és már éppen szólásra nyitotta volna a száját, aamikor is Kurama hirtelen jött dühvel a hangjában odaszólt Koenmának.

 - Mégis miért kéne elmennie innen? – Kérdezte tőle szokatlanul nyugtalan hangon.

 - Megmondom, hogy miért Kurama, azért mert  nagy veszélyt jelent az emberiségre nézve! – Mondta idegesen koenma.

 - Ez betépett. – Mondta hidegen Hiei.

 - Na idefigyelj Hiei, szerinted miért vagyok ennyire ideges? Ha? Azért, mert Vanessa drágalátós jegyese úgy döntött, hogy addig fogja keresni a lányt, amíg meg nem találja, és ha az útjába kerül valaki azt lemészárolja? Vagy esetleg azért, mert még nem tudja, hogy itt van, vbiszont, ha megtudja akár egy csomó emvber az életével kfizetne érte, Vagy esetleg azért, mert…

 - Na várjunk csak egy kicsit… - Szakította félbe Koenma dührohamát Vanessa.

 - Azt mondtad, hogy a Jegyesem? – Kérdezte enyhe döh vel a hangjában. – Az nagyon érdekes lenne, mivel én úgy tudom, hogy nekem nincsen JEGYESEM! – Mondta egyre hangosabban. Majd az idegességtől, felemelkedett a levegőbe, és lila aura vette körül, miközben átváltozott, Neková. Lett enki egy Farka, és Két nagy macskafüle, és ruhája is megváltozott kissé. Haja megnőtt és most derekát súrolta.

Koenma Ilyedtében akkorát ugrott hátra, hogy majdnem elesett. Kurama mivel nem tudta, hogy mit tegyen felállt és megfogta Vanessa kezét,aki megszorította Kurama kezét, majd szépen lassan elkezdett lefelé lebegni, majd szépen lassan eltűnt felőle a lilás fény is. Mikor teljesen leérkezett a földre, már csak macska fülei és farka, a ruhája meg a haja maradt ugyan úgy, mint a lilás fény közben. Kezét fejéhez emelte, majd hirtelen elájult. Kurama az utolsó pillanatban kapta el a lányt, aki eszméletét vesztette. Óvatosan felfektette az ágyra, majd legugolt mellé, és kezét a lány homlokához rakta.

 - Nem lázas. – Mondta, majd a többiek felé fordult. – Akkor mia  baja? – Kérdezte kétségbe esetten.

Mindenki értetlenül néztt, majd egyre közelebb mentek a lányhoz. Körbeállták, és még Koenma is oda ment hozzá.

 - Bocsássatok meg… - Suttogta halkan a lány.

Mindenki arra kapta a fejét, majd a lány újra szólásra nyitotta a száját.

 - Bocsássatok meg… - Mondta ismét, majd szemeit nyitogatva felült a kanapén. – Nem akartam senkit megijeszteni mondta kómás fejjel.

 - Nyugodj meg… - Mondta Kurama eggyüttérzőn. – Elmondod, hogy mi ez az egész, és hogy mért keres a jegyesed? – Kérdezte az utolsó szót undorral mondván ki.

Vanessa keze ökölbe szorult, majd ismét ideges hangon szólalt meg.

 - Nekem nincsen semmiféle jegyesem – Mondta enyhe dühvel a hangjában. – Az előbb pedig csak felidegesítettem magam, és amikor nagyon ideges vagyok önszántamon kívül, de átváltozok Neová…Ne haragudjatok… - Mondta ismét megbánóan a lány.

 - Vanessa, ha te neko vagy, akkor miért kezdtél el lebegni az átváltozásod előtt, és mért vett körbe az a furcsa lilás fény? – Kérdezte Yusuke kiváncsian.

 - Az azért van, mert az apám egy angyal volt… - Mondta a lehető leghalkabban.

Viszont ahoz képest, hogy halkan mondta mindenki tisztán és világosan értette, hogy mit mond.

 - Akiről pedig te beszéltél. – Mondta most Koenma felé fordulva aki a lány düh től izzó szemébe nézvén ismét hátrált két lépést. – Ő nem a jegyesem! A neve Frenco. Őt gyerekkoromból ismerem, amikor még apámmal tartottam a kapcsolatot, eggyáltalán nem szerettem gyerekkoromban sem, viszont ő reménytelenül szerelmes volt belém. Ám amikor apámmal megszakadt a kapcsolatunk, őt nem láttam többet, csak egyszer kétszer jött el hozzánk, amikor már nagyobb voltam, és mindig megkérte a kezem, én állandóan visszautasítottam, és amikor legutóbb találkoztunk akkor azt mondta mindenkit megfog ölni, amíg nem megyek hozzá feleségül, erre én faképnél hagytam, és eltüntem 1 hónapra. Mikor visszatértem anyámhoz, akkor… akkor… - Könnyek szöktek a lány szemébe a szörnyű gondolattól. – Amikor visszatértem anyámhoz, akkor ő már haldoklott, utolsó szavaival elmondta, hogy Frenco támadta meg, és megbízott, hogy adjak át valakinek egy üzenetet. – Mondta már szinte sírva. – Ezekután eljöttem ide az emberek világába. És itt még nem talált rám Frenco De hogy őszinte legyek, nem is érdekel, hogy meg talál e- vagy sem, mert sokkal erősebb avgyok nálla. Anyám mindig azt tanította, hogy sohase öljek senkit meg, még ha a dühöm nagyon angy is mindig bocsássak meg az embereknek. Tisztelem anyámat annyira, hogy ne Bosszuljam meg a halálát, és ne dühből öljem meg azt a szemetet, viszont megbocsátani nem fogok neki soha! És ha egyszer idemeri dugni a képét, én esküszöm, hogy megölöm, még az életem árán is. – Mondta, majd lehajtotta fejét, és csöndesen zokogott tovább.

Mindenki csöndben halgatta végig a lány beszámolóját, majd szívük megenyhült a történet hallatán, és eggyüttérzően néztek a lányra. Kurama meg se tudott szólalni, csak óvatosan ,megfogta Vanessa kezét, és csöndben nézte, ahogy a lány zokog tovább.

 - Bocsássatok meg… - Mondta ismét a lány, majd felnyitotta aranysárga szemeit, és szépen lassan n felállt. – Nem okozok nektek több gondot, azt hiszem, jobb lesz ha tovább állok. – Mondta miközben elindult az ajtó felé.

 - Vanessa várj! – Kiáltotta észbekapva Kurama .

Vanessa még vissza nézett az ajtóból, majd mikor meglátta, hogy Kurama  feláll a földről még gyorsan mondott valamit.

 - Ne aggódjatok eltünök innen örökre, nem kell aggódnotok az emberiség sorsárt!Vagy tudjátok mi? Az lenne a legjobb ha ,egölnmétek, hiszen már úgy sincs értelme az életemnek, és akkor ,megszabadulnátok Frencotól is! – kiálltotta, majd újra megeredtek könnyei, és elkezdett futni olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott. Már kiért az utcára és útját a park irányába vette.

Eközben kurama gyorsan felpattant, majd elkezdett a lány után futni.. Mire kiért az utcára Vanessa már messze járt, ám ő mégis utána futott. A többiek pedig elszégyelték magukat, főleg Koenma, hiszen ez az ő hibája, hogy úgy rontott a lányra, hogy a részleteket nem is tudta. Mindenki megvetően nézte Koenmát, majd Yusuke a lány után akart indukni ám Keiko viszsahúzta a kezénél fogva, mondván, hogy most ezzel nem segítene neki.

Vanessa időközben beért a parkba, majd leroskad pont azalá a fa alá, amialatt nemrég még Kuramával beszélgetett. Zokodott, úgy zokogott mint még soha, hisz felszakadtak a régi sebei. És még ráadásul újdonsült barátai is megutálták, és mindez egy nap alatt. Kurama időközben utol érte a lányt, majd amikor meglátta, hogy a lány ott ül a fa altt,lassított léptein. Mikor odaért mellé, legugolt, és a lány szemeibe nézett.

By: MIkoto

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.