Gondolataimba merülve haladtam végig az utcán, házról házra járva annak reményében, hogy valaki esetleg megvendégel és egy kicsivel többet ehetek vacsorára, mint tegnap. Mivel a nap éppen lemenő félben volt és egyre többen utasítottak vissza kezdtem feladni a reményt, hogy ma akár egy falatot is ehessek. Pedig egy falat igencsak meghaladná a szokásos napi adagomat. Keserű mosoly futott át az arcomon, mert olyan szegény voltam, mint a templom egere. Az, hogy még ma is élek, csak az emberek jó indulatának köszönhető.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy egy kicsi, mégis elegáns házzal állok szemben, zsebre tett kézzel. Amikor megpillantottam, hogy a kis házhoz egy aranyos fából faragott kerítés is tartozik minek parányi lécei barnára voltak festve, melegség öntötte el a szívemet és úgy éreztem meg kell adnom a tiszteletet ennek a háznak, így hát kivettem ráncos öreg kezeimet a zsebemből és levettem szakadt ócska kalapom egy pillanatra. Az összkép úgy festett, mintha egy mesebeli kis házikóval állnék szemben, ami csak arra vár, hogy bemenjek és leüljek a hatalmas nagy kandalló mellé, megtalálva az örök boldogságom. Úgy döntöttem, egy ház még bele fér a napba, hogy szerencsét próbáljak, így hát lassan odaballagtam a kapu elé és még utoljára felnéztem az égre, hogy láthassam amint a nap narancssárga fénybe burkolózva egyre közelebb ér a földhöz, hogy-hogy nem már majdnem súrolva azt. Nagyot sóhajtottam, majd öreg kezemet újra belecsúsztattam szakadt ruhám zsebébe és kivettem onnan egy, egy krajcárost, a nap felé tartottam és miután megtörtem vele a szemembe világító sárgás fényt örömmel nyugtáztam, hogy még mindig van reményem. Magam felé húztam majd csókot nyomtam féltett kincsemre és egy gyors imát elmormolva beléptem a kerítés ajtaján, majd elindultam arra amerre a ház bejáratát sejtettem. Mikor az udvar közepénél jártam, a szépen faragott fa kapu hangos dörrenéssel jelezte, hogy visszaállt eredeti helyére. Mire a kis kapu becsukódott, szerencsét hozó pénzem, ami eddig nem sok szerencsét hozott nekem, újra visszakerült eredeti helyére, a biztonságot rejtő, többször is foltozott zsebembe. Lassan de biztosan közeledtem a kis házikó felé, és amint hallótávolságon belülre kerültem nem hittem a fülemnek! Tiszta szívből jövő kacagást hallottam odabentről, nem is kacagást, inkább éneket! Úgy éreztem ez a mennyország egyik kis darabkája és most éppen angyalok énekelnek egy gyönyörű hársfa kíséretében. És amikor benyitottam a házba, kellemesen csalódtam, valóban volt bent két angyal, egy kisfiú és az édesanyja. Mikor beérkeztem, illedelmesen meghajoltam, ám már nem hallottam a csodás énekszót.
- „Ahol ilyen jó kedv van, ott biztos akad valami kis apróság a magam fajtának… - gondolkoztam el, majd gondolatomat tett is követte.
- Adjon Isten jó napot! – mondtam mély rekedtes hangon. – Kérem, szánjanak meg egy-két fonttal, közeleg a tél és nincsen mit ennem, nagyon megköszönném ha… Nem tudtam befejezni, mondani valómat, mert a kis fiúcska édesanyja hangos nevetésben tört ki. Újra megcsalt a fülem és megint úgy hallottam, mintha angyalok daloltak volna. Egyrészt nagyon fájt, hogy az ifjú asszony így nevet, mert azt hittem, rajtam nevet ennyire jóízűen. Másrészt kicsattantam a boldogságtól, hogy egy angyal dalra fakadt a kedvemért. Ám tévedtem a drága jó édesanya nem az én nyomorúságomon nevetett, hanem a sajátján.
- Hagyja el jó ember. – mondta – Ma egész nap itt keresgélek, mert nincsen egy krajcárom a fél font szappanhoz.
Mikor meghallottam, hogy csak egy krajcár hiányzik ennek a drága jó asszonynak, akkor hatalmasat dobbant a szívem. Öreg ráncos kezeimmel megszorítottam a zsebemben lapuló krajcárom, majd mikor ránéztem a kisfiúra és annak ártatlan nagy kék szemeibe néztem, újra melegség járta át a szívem, majd bátran kérdeztem vissza.
- Egy krajcár?
Az asszony bólintott egyet, majd újra kínos nevetésben tört ki. Ekkor már a kisfiúcska is elkezdett nevetni. Mikor láttam, hogy a kis teremtés nem nagyon érti, hogy miről van szó, csak próbál édesanyja jókedvében járni össze szorult a szívem.
- Adok én! – Mondtam tiszta szívből őszintén mosolyogva.
- Szép is lenne… - Mondta az asszonyka – Koldustól alamizsnát!
- Ugyan már… - Legyintettem egyet kezemmel, majd elindultam feléjük. – Nekem már úgy is mindegy, hogy ma itt a zsebembe, vagy holnap a koporsóm fölibe… - Majd mikor odaértem hozzájuk leguggoltam a kisfiú mellé aki kicsit megszeppenve ugyan de mosolyogni próbált. Kinyújtottam kezem, majd piciny tenyerébe nyomtam egyfontosom és megpaskoltam a fejét. Majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Mikor a küszöbhöz értem félvállról vissza néztem és láttam amint a kisgyerek széles mosoly kíséretében öleli édesanyját és közben mosolyog a szeme. Már épen indultam volna amikor szeme össze találkozott az asszony szemével, aki hálásan nézett, majd suttogott egy szót.
- Köszönöm…
Biccentettem fejemmel és elindultam a kerten át az utca felé. Ahogy a sötét kerten mentem végig hallottam, hogy bentről megint dalra fakadnak az angyalok, és a tudat, hogy örömet szerezhetem két angyalnak nagyon nagy erőt adott nekem az életem további részében. Mikor kiértem és becsuktam magam mögött a kert ajtaját megálltam egy pillanatra és felnéztem az égre, ami búsan, kéken nézett vissza rám, csak egyetlen dolog járt csak a fejemben, hogy addig mindig lesz remény amíg az égen világítanak a csillagok utat mutatva még akkor is, ha a sötétség megpróbál elnyelni…